Shock!

Amikor nyár közepén Dave Wyndorf stoner atyaúristen girbegurba, keszekusza nyilatkozatait olvastam a csapat eljövendő, kilencedik stúdiólemezéről – amelyekben a kamionosbajszú főhős arról beszélt, hogy az új lemez visszatérést jelent a gyökerekhez a hangulatot és a felvétel jellegét tekintve egyaránt –, három dologra gondoltam: 1. mivel mindig is imádtam az első két lemez helyenként káoszba forduló, jammelős, totálisan szétcsapott atmoszféráját, tűkön ülve várom, hogy mi sül ki ebből az egészből, 2. ugyanakkor sajnáltam, hogy vége annak a riffelősebb megközelítésnek, amit anno a Dopes To Infinity és a Powertrip lemezek tájékán járatott csúcsra a csapat, és amit a legutóbbi remek Mastermind is adrenalintól fűtve vállalt fel, 3. Dave koma újfent elkezdett anyagozni. A 3. pontban foglaltakra a lemez és azon tény ismeretében, miszerint Mr. Wyndorf – legutóbbi gömbalakját sutba hajítva – újfent igazi sukár csávóként nyomja a rock and rollt, szinte fogadni mernék, mint ahogy arra is, hogy ez a lemez még a táboron belül sem fog maradéktalanul tetszeni mindenkinek. Rögtön az elején le kell szögeznem: nekem sem mindig.

Dave nyilatkozatai nagyrészt igaznak bizonyultak, valóban a Spine Of God és a Superjudge lemezek szétszívott, beborult jammelésekre bármikor kapható világa jelenti a Last Patrol alapját, nagyon nagy differenciát jelent azonban, hogy mindez nagyon letisztított, kipucolt formában jelenik meg. Nyomokban sem találjuk meg azokat a punkosan hányaveti ősrock hatásokat, amik az első lemezen még időről időre felütötték borzas fejüket, és kár lenne tagadni: a Dave által emlegetett space noir jelleg (hogy ez meg mi a f#sz?) is sokszor kimerül annyiban, hogy mindenféle surrogó, sercegő effekteket tettek a gitárokra. Illetve lehet, hogy nem is, hiszen hősünk azt mondta, hogy szinte kizárólag vintage gitárokkal, erősítőkkel és effektekkel rögzítették a dalokat otthon, a New Jersey-i Red Bankben. Hát, akkor biztos.

A nyitó I Live Behind The Clouds kapásból megmutatja, mi a korong legnagyobb erénye: letisztult hangszerelés, ami emellett még kifejezetten szépen is szól (hiába, mind Joe Barresi, mind Matt Hyde érti a szakmát!), és ez bizony leginkább az ilyen nyugis dalokban fog jól érvényesülni. A felhők közé költöző és a világot onnan már idegenként szemlélő ember dala a legkevésbé sem tipikus nyitószám: gyönyörűen szól, Dave szinte a lelkét is kiénekli benne, viszont dinamikailag alig történik benne valami. Ugyanakkor a refrén olyan szinten rögzül azonnal a füledbe, hogy abba beleborzongsz! Mikor először hallottam, napokra nem tudtam kiverni a fejemből, és még most is ez a csont egyszerű gitártémára épülő, melankolikus dal az abszolút favoritom a korongról! A kettes címadó aztán mindjárt nagyobbat csap a lecsóba: riffelős kezdés után a negyedik perc környékén száll le ránk valami furcsa lila köd, amiben az idő előre haladtával szinte már az orrunkig sem látunk, miközben egyre idegtépőbb zajok-morgások kísérnek utunkon, körülöttünk az alapriff pedig hol felbukkan, hol elbújik. Mindez kilenc és fél percen át már iszonytatóan megterhelő, a csapat tényleg nem könnyíti meg a hallgatók dolgát, pláne, hogy a dal végére a káosz közepette szinte pengeélesen váj belénk egy-egy kifacsart gitártéma. Ezt bizony szokni kell, annyi szent!

A Three King Fishers a kakukknak az ő tojása: a jazz-zel és a világzenével, de mindenekelőtt a pszichedelikus drogokkal is előszeretettel kacérkodó skót folk rock énekes/gitáros Donovan egyszerű, Bob Dylan-jellegű egyszálgitáros dalocskáját a Magnet elég keményen kifordította magából, a lemez legelvarázsoltabb pillanatai, ugyanakkor legvaracskabb riffje is ebben a dalban találhatók. Ez bizony igazi mestermunka, és ha ezek az emberek tiszták voltak, amikor feljátszották, akkor biza én vagyok totál beállva! A Paradise újfent egy visszafogott tétel, remek gitárjátékkal, ám az ember óhatatlanul azt várja, hogy mikor robban már a visszafojtott feszültség, ami pedig mindvégig elmarad. Viszont perkára, meg mindenféle egzotikus ütőhangszerre kaphatja fel a fejét a figyelmes fülelő! Aztán jön az ötös Hallelujah, ami – csak hogy stílszerű legyek – hála az égnek nem Leonard Cohen feldolgozás, viszont egy hamisítatlan energiabomba. Életörömtől kirobbanó, boogie zongorával megtámogatott rock and rollja egy fiatal Elvis által énekelt romlott gospelnek tűnik, és ezt a hatást majd erősíti az igen jó érzékkel első klipnek választott Mindless Ones is, ami pedig a korong legstoneresebb darabja, persze a szokásos MM-féle hard/space rock szósszal és egy remek refrénnel nyakon öntve. Ha rajtam múlt volna, mondjuk másfél perccel ezt is megnyesem, de ez legyen a legnagyobb gondom!

A The Duke (Of Supernature) aztán ismét egy ellazult, nyugis, perkás dalocska (jó sok ilyen van, mi?), viszont a fene beléjük, olyan jól megírták az ilyeneket is, hogy már első hallgatásra gond nélkül megveszem. Az End Of Time megint egy jó hosszú szám, viszont a tempósabb fajtából, Bob Pantella dobütései szinte szögeket vernek a testünkbe, ahogy fékevesztetten rohanunk előre, hogy az utolsó másfél percre belezúgjunk egy hatalmas szóló-orgiába. Problémám a megszokott: a kevesebb tán ezúttal is több lett volna. Nyilván a korong lezárásának aztán – a sormintát tekintetbe véve – ismét visszafogottnak kell lennie, és hát a Stay Tuned nem is véletlen maradt a legvégére: minduntalan alázengetett, és mindenféle háttérben vinnyogó effektekkel kísértő témázgatása elég üresre sikeredett, amíg hallgatom, szódával el is megy, ám ahogy lefutott, alig valamit tudok felidézni belőle. És e megállapítás sajnos a korong több tételével kapcsolatban is igencsak helytálló, emiatt aztán nem is tudom a Last Patrolt a Monster Magnet legjobb anyagai közé sorolni. Ezen persze az a két dal sem segít, amelyek a Limited Edition végén figyelnek, bár nem igazán értem, miért pont ezek maradtak le a rendes változatról, hiszen szemernyit sem gyengébbek a többinél: a Strobe Light Beatdown mocskos rock and rollja még meg is dobhatta volna a lemez dinamikáját, a One Dead Moon időre-időre felrobbanó visszafojtottsága pedig például sokkal jobban sikerült a Stay Tuned-nál.

Forgatgatom-hallgatgatom egy ideje a Last Patrolt, és egészen furcsa barátságot kötöttünk: van, hogy maradéktalanul tetszik, és van, hogy a Hallelujah után lekapcsolom, mert egyszerűen untat. Nem mondom, hogy pont ilyen lemezt szerettem volna a Wyndorf Művektől, de azt sem, hogy nem fedezek fel újra és újra benne valami rejtett kis finomságot. Nem hiszem, hogy megérdemelnék a nyolc pontot, de egy hetesnél meg többre tartom.

A Monster Magnet január 29-én Budapesten, a Club 202-ben koncertezik. További részletek itt.