Shock!

Ian Fraser Kilmister, ismertebb nevén Lemmy hatvannyolc éves kora előtt egy kicsivel végre húzott egy merészet: a Motörhead új, sorrendben huszonegyedik stúdiólemezén már csak nyomokban lelhető fel az a mocskosan romlott rock and roller muzsika, ami eddig jellemezte bibircsókos hősünket és hűséges fegyvertársait. Sokkal inkább nyújtják egyfajta sajátos körképét annak a muzikális világnak, amiben élünk: Lemmy minden eddiginél fogósabb dallamokkal próbálkozik, miközben dübörgő basszusa egyszerre idézi a sludge mocsári szörnyeket és a laza funkot, Mikkey Dee egymás után ereget el olyan blastbeateket, hogy a hajunk leég tőle, Phil Campbell pedig le sem tagadhatná, mennyi Kornt és Deftonest hallgatott mostanában. Na, akkor most tegye fel a kezét, aki ilyen hajmeresztő baromságokat szeretne olvasni egy Motörhead ismertetőben! Ugye, milyen jó, hogy csak hazudtam? Ennyit arról, hogy mekkora gáz, hogy bizonyos csapatok szinte soha nem változnak, és mennyire nincs szükség már az ilyen öreges, ősrock-jellegű muzsikákra. A huszonegyedik Motörhead korong ugyanolyan rock and roll vadállat, mint eddig, és éppen ugyanannyira lehetetlen ellenállni neki. Pláne, ha nem is akarunk.

Lemmy idén bizony nem is kicsit ráijesztett a világra, de nem nagyon ragoznám tovább a dolgot, hiszen mindenki előtt ismert a történet a szívbe ültetett defibrillátortól elkezdve a lemondott, vagy éppen félbeszakadt koncerteken át egészen a cukorbetegségig, illetve addig, hogy leállt a bagóval, sokkal kevesebbet iszik, és biztos drasztikusan megcsappant a heti nőadagja is. És mindennek ellenére itt van az Aftershock, ami totál egészséges huszonévesek produkcióit alázza röhögve a sárga földig, és már a negyedik dal környékén azonnali kussolásra készteti azokat a rajokban gubbasztó papagájokat, akik szerint minden egyes Motörhead dal ugyanolyan. Mert ez bizony közel sincs így, még ha a siketfajdok nem is hallják a különbséget.

Az ismételten – ezúttal már zsinórban ötödik alkalommal! – Cameron Webb által producerelt, és ennek megfelelően igen pofásan bömbölő korong úgy röffen be a szinte már tuskó módon egyszerű (és hatásos) rock and röller Heartbreakerrel, hogy néhány másodperc elég belőle, és tudjuk: bárminemű tévedés és csalódás kizárva, ez itten a Motörhead, és rock and rollt játszanak. Lemmy ráspolyos fahangján előadott „on and on and on"-jától olyan jólesően otthonos érzés kerít hatalmába, hogy csak vigyorgok önfeledten. A kettes Coup De Grace ugyanez az iskola, talán kicsit fémesebben, aztán a Lost Woman Blues lesz az első igazán nagy meglepetés: ez ugyanis, kérem alássan, egy nem csak címében, hanem minden egyes porcikájában ízig-vérig blues rock tétel, amely a stílus minden egyes kliséjét és bevált trükkjét felvonultatja. Nem véletlenül jegyezte meg főnökasszonyunk a dal hallatán, hogy mi van, Lemmy ZZ Topot énekel? Valóban van egy ilyen hangulata is a számnak, de néhol még inkább Gary Moore neve bukkant fel koponyámban, csak éppen a nagy blues mester érzelmes szólói nélkül. A négyes End Of Time aztán helyből helyrebillenti a mérleg serpenyőit: a valaha írt egyik leggyorsabb 'head and roll téma ez, a nyaktörő iramban szinte kapaszkodnunk kell a hangfalakba. A szélvész témák sorába tartozik még majd később a punkos Queen Of The Damned és a lemezt záró Paralyzed is, hogy ki ne felejtsem a sorból a korong tán legnagyobb himnuszát, amely a Going To Mexico címet viseli. Tényleg elképesztő, hogy egy hetven felé öles léptekkel haladó fazon hogy az istenbe képes ilyen intenzíven és gyorsan játszani!

Aztán itt vannak természetesen azok a középtempós menetelések is, amikben a 'head mindig is kiugróan erős volt: egyik legjobb darabjuk a rock and roll szeretetéről (jó sokadszor) valló Do You Believe, amiben a szöveg „I don't know what I did last night / But I'm sure I did it good" felütése igencsak vidám hangulatot kölcsönöz az egész mókának, az agyasan súlyos Death Machine és a korong vége felé a szinte már játékosnak tűnő gitártémájú Knife. Találunk itten még populárisabbra vett fazonú Dust And Glasst – a másik lassabb nóta a Lost Woman Blues mellett –, szaggatott gitártémával brutalizáló Silence When You Speak To Me-t (esküszöm, elsőre az Alice In Chains Man In The Boxa ugrott be a riff hallatán, aztán ez sikeresen elmúlt), vagy épp könnyedebb (a háttérben talán zongorát hallok?) Crying Shame-t. Na most, ha ezt végignézitek, akkor az jut eszetekbe, hogy mindez mennyire egysíkú és unalmas? Ugyan már!

Lemmy Rickenbackerje sebzett vadkanként röfög, Phil barátunk becsülettel hegeszti a jófajta témákat, Mikkey Dee pedig a színtér egyik legjobb dobosa, de ezt úgyis tudjátok, ne hegyezzük tovább a zabot. A mindenben hibát keresők persze károghatják, hogy túl sok a tizennégy szám, és túl hosszú a majd ötvenpercnyi játékidő. Erről csak annyit, hogy a magam részéről talán ha két dalt kurtítottam volna meg egy kicsit, és maximum egyet, a kissé színtelen-szagtalan Keep Your Powder Dry-t hagytam volna le. Meg egyébként is, nem hiszem, hogy hatvannyolc évesen, egy végigbulizott élet vége felé tartva, szívében defibrillátorral ennél jobb lemezt hozhatott volna össze nem csak Lemmy, hanem bárki élő ember. Ráadásul úgy, hogy a balladák kivételével kábé a teljes repertoárját felvonultatta, méghozzá oly módon, hogy mégis az első pillanatokban rávágod: ez hamisítatlan Motörhead!

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy maximálisan elfogult vagyok, és hogy a lemez címébe – kedves gesztusként – még vidám rockmagazinunk nevét is belefoglalta, érthető, hogy miért a maximális pontszám. Teljesen meddő dolog arról vitázni, hogy Lemmynek majdan a színpadon, turné közben, vagy az öregek otthonában, ágyban, párnák közt kellene-e egy whiskeygőzös fuvallat keretében kilehelnie lelkét – Mr. Ian Fraser Kilmister egy kibaszott legenda, és a legendáknak nem szokása meghalni!