Shock!

Szeretném rögtön a legelején leszögezni: gyermekkorom óta szeretem a Beatricét. Sőt, ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor éppen egy Ricse koncert volt a legelső, amire már nem gyerekként, szülői felügyelettel, hanem baráti társaságban jutottam el. Egy szabadtéri buli volt, és emlékszem, mennyire megrökönyödtem, mikor a koncert felénél a hallgatóság egy része térdre ereszkedett. Természetesen a Térden állva című dal jött, amit akkor én még nem tudtam, viszont a kép örökre belém égett. Ezt csak azért meséltem el, nehogy bárki is azt higgye, hogy azért fogom lehúzni a Vidámság és Rock & Rollt, mert alapból utálom Ferót és bandáját. Nem, azért fogom, mert az új lemez baromi gyenge. Szedett-vedett, átgondolatlan, továbbá – és ez a legfájóbb – messze hangzóan kong az ürességtől. Mintha Feró kifogyott volna a mondanivalóból, amit bizony sosem gondoltam volna.

Ráadásul ahhoz képest, hogy kilenc éve nem volt teljesen új Nagyferó produkció (a legutóbbi Európai Show Illúzió óta csak az Antológia I-II. jött ki, de már annak is hat-hét éve), Beatrice néven kiadott stúdióalbum pedig egészen az 1999-es Vakaroma óta nem, nem igazán tekinthetőek túlzottan termékenynek hőseink: a lemezre felkerült tizenhat dalból mindössze kilenc új, a többi pedig vagy korábbi slágerek átirata, vagy a kilenc új szám minimálisan megvariált verziója. És az összkép annyira eklektikus, esztrád jellegű lett, hogy bizony többször is komolyan hüledeztem rajta, valóban az új Beatrice korongot hallgatom-e.

Itt van kapásból az első két dalocska: mind a '80-as évek dagonyáját, mind pedig a Kisszeplőst jól hallhatóan arra szánták, hogy kis (inkább nagy) szerencsével a rádiók is leadják őket. Ezek ugyanis színtiszta napfényes, vidám popdalok, ráadásul rettentően bugyuta szöveggel, amik sokkal jobban festenének egy Bikini lemezen, mint egy Ricsén (de leginkább még azon se). A szinte power balladisztikus (khmmm...) Kisszeplősben pedig egyszerűen már annyira geil dallamokkal próbálkozik Feró a refrénben - csak hát nincs hozzá kellő hangja -, hogy az már nekem volt kínos. Komolyan mondom, szörnyű ilyet hallani egy Beatrice lemezen! Fellélegezni csak a hármas Jól érzem magam alatt tudunk először, ez már legalább tényleg ricsésen zaklatott, nagyszerű basszustémákkal, mint anno a Zsoldos Tamás-érában. És végre a szöveg is ott van, különösen a „jól érzem magam, mint Krisztus a kereszten" sor.

A négyes A szépség agressziója megint poposabb darab, viszont legalább kellően fogós és vicces, a „lehetetlen megkapni minden lányt / de törekedni kell rá" refrén pedig egészen biztosan koncertkedvenccé fogja tenni. A lemezen két változatban (tábortűzi verzió és rock verzió - a kettő között szinte semmi különbség sincs) szereplő A balfék fiú balladája az olyan csujjogatós, minden lakodalomban gond nélkül eljátszható Ricse dalok közé illeszkedik, mint a Nyolc óra munka vagy a Boldog szép napok, bár azoknál kicsit pajzánabb a szövege. Nekem annyira nem bejövős. Még jó, hogy a lemez legjobbja jön utána, a végre tényleg ütős és kemény mondanivalóval bíró Csodálkozol, hogy iszom?, ami korunk súlyos látlelete hasonlóan súlyos zenei aláfestéssel és jól sikerült szólóval. Ha nagyon keményen akarok fogalmazni, az egész korongon ez az egyetlen tétel, ami méltó a klasszikus Ricse slágerekhez.

Aztán jön a mélyütés: a szintén két változatban lemezre vett Kollektív elhülyülés egy beatboxxal súlyosbított hip-hop dal! De tényleg! Sőt, az egyik változat egészen pontosan az, amit a Fábry Show-ban nyomott el Feró, csodálatos mentortársa, Geszti Péter társaságában. Igen, Geszti egy Beatrice lemezen! Hát baszki, van ilyen!?! Hiába, múlandó a dicsőség, ugyebár. Pedig az internetes fórumokon észt osztogató nagyokosoknak odamondogató szöveg még nem is lenne rossz, meg az első (Geszti nélküli) verzió egész neuroticos, de akkor is, ennek itt nincs semmi helye. Aztán jön a címadó, ami meg – címével ellentétben – totális ska dal, de annyira, hogy még a Madness is megírhatta volna (egy párszor mondjuk meg is írta), ami nem kicsit furcsa, de jó. Távol álljon tőlem, hogy pálcát törjek Feró celebkedései meg egyéb szerepvállalásai fölött, de ezek következtében a „nem fogadott be semelyik tábor" szöveg itt azért annyira nagyon már nem hiteles tőle, de mindegy. A soron következő Őrületes Rock 'N' Roll aztán legalább már tényleg rockzene, csak annak meg elég üres, igazi töltelék a drága, bár a szájhermónika szóló egészen tetszetős. Na, és akkor eddig tartott az újdonság varázsa.

A négy régi sláger újra feljátszása egy szóval: felesleges. De totálisan, az egyetlen kivétel talán a Kifakult sztár - itteni címén: Lehetsz még (Kifakult sztár) – amiből feelinges bárzenét csináltak, annyira blues rockos, mintha a Hobo Blues Band tolná, és tényleg van olyan jó, mint az eredeti változat. Na de például mi értelme van újravenni minden idők egyik legjobb Beatrice számát, a gyerekdalt szürreális rémlátomássá változtató Katicabogárkát (ráadásul kétszer is itt van - a két változat között persze ismét semmi különbség)? Amikor úgyis gondolhatták, hogy a fiatalok (köztük az egyetlen régebbinek tekinthető tag, Laczik Fecó basszer, továbbá Magasváry Viktor gitáros és a dobos poszton maga Feró fia, Nagy Hunor Attila) nem fogják tudni megfejelni az eredeti, végtelenül zaklatott változatot. Hát persze, hogy nem is sikerült.

Aztán itt van még a Bikini-féle (de azért Feró szerezte) Mielőtt elmegyek, ami meg ebben a rockos felfogásban hiába jobb, mint az eredeti, ha az már annyira rögzült a fülekben D. Nagy énekével, hogy mindenki azt hallja alá. Amiért azonban igazán dühös vagyok, az a záródal, a már címében is megváltoztatott Epilógus (az új elnevezés Nagy árat fizettünk lett), amit sikerült totálisan elbaszni. A Meditáció mellett ez talán a legkilátástalanabb, legkétségbeesettebb Beatrice szerzemény, és az új változat gyorsabb és rockosabb világa éppen azt a keserű, tragikus hangot ölte ki belőle, amitől az eredeti annyira hátborzongató volt.

Hát ez elég nagy mellé lett, mint ahogy kábé az egész korong is – minden, a zenekar iránt érzett szimpátiám ellenére nem nagyon akaródzik újra végigfülelni. Sőt, az eddig lenyomott három hallgatás alatt azt figyeltem meg, hogy egyre kevésbé tetszik, úgyhogy tán jót is teszek a csapattal, ha hagyom a fenébe az egészet. A pontszám pedig igazából még markánsan felfelé is lett kerekítve, és higgyétek el, én vagyok a legszomorúbb, hogy ezt kell mondanom.