Shock!

Akárhogy is nézzük, harminc évnyi működés után a Nightwish is végleg belépett a nagy bandák azon körébe, ahol az aktuális stúdióproduktum jelentősége, ha nem is csökkent, de módosult. Egyrészt akármit csinálnak, az aréna- és fesztiválheadlineri státusz már csak a múlt miatt is adott. Másodszor, annyi különböző korszakban érkezett embert olvaszt egybe a tábor, hogy a kommenteket, kritikákat olvasva mintha nem is ugyanazt a lemezt hallgatnák a rajongók, hiszen mindenkinek tök mások a beidegződései és az elvárásai. Harmadjára pedig: Tuomas Holopainen nyilván nem öreg még, de bőven túl van már a rockzenészek többségének legkreatívabb, legtermékenyebb karrierszakaszán. Érdemes a fentieket szemmel tartani az új anyag hallgatásakor.

A Nightwish minden szempontból hatalmas utat járt be az Angels Fall First óta. Nem tűnik talán ennyire hosszúnak, de már a Floor Jansen-éra is több mint egy évtizede tart, és még ezzel együtt is elég sok minden történt a csapattal az elmúlt időszakban: Floor betegsége és Marko Hietala távozása semmiképp sem kerülhető meg. Ami ezt a lemezt illeti, érdekes körülmények között került piacra, hiszen a megjelenést – egyelőre – nem követi turné. Az idő dönti el, hiba-e ez vagy sem, státuszukat és népszerűségüket tekintve nyilván megengedhetik maguknak, de a mai körülmények között az ilyesmi óhatatlanul is kicsit a lemez magára hagyásának tűnik. Viszont itt lásd, amit a bevezetőben pedzegettem: a Nightwish voltaképpen akkor is simán elüzemelne ma már, ha soha többé nem készítenének lemezt. Ha most nem turnéznak, majd turnéznak jövőre vagy utána...

Véleményes persze az is, mennyire kívánják a színpadot ezek a dalok. A Floor-érás Nightwish hajlamos volt eléggé magába borulni az eddigi két lemezen: az Endless Forms Most Beautiful szerintem összességében rendben volt, a Human. :II: Nature. viszont túl sokat akart markolni, és ehhez képest meglehetősen keveset fogott. Jó hír, hogy a legutóbbi nekifutáshoz képest a Yesterwynde-del a csapat visszatért az egészségesebb arányokhoz. A túlburjánzott megalomániától azonban ez az anyag sem mentes, ami egy bizonyos szintig beleférne náluk, de kissé most is túltolják a dolgot. És nem arról beszélek, hogy megint megkapjuk pluszban nagyzenekari változatban a teljes albumot, mert ezt maximum nem hallgatja, aki nem akarja. Viszont az időnkénti túlhúzottságtól ezek a dalok sem mentesek: néhol egy intrót, máshol egy outrót, megint máshol a középrészek jellegzetes szimfo-filmzenés tekervényeit lehetne lenyesni, lényegre törőbbre formálni. Párhuzamosan Tuomas mostanra mintha teljesen elveszítette volna az érdeklődését az azonnal ható, instant slágerek iránt. Ez nem feltétlenül baj, de a Nightwish sikerében azért óriási szerepet játszottak a bombasztikus, azonnal agyba ragadó témák, amik hetekig elkísérték az embert, akár tetszettek neki, akár nem.

A fentiek eredőjeként a Yesterwynde is inkább sokat hallgatós, odafigyelős cucc, nem pedig valami direkt, azonnal a hallgató kegyeit kereső szimfo/pop/metál hibrid. Az előző albumhoz képest ugyanakkor mindenképp előrelépést jelent, hogy még ha nem is kapunk annyi azonnal énekelhető új himnuszt, mint szerintem ideális lenne ennél a bandánál, már rövid- és középtávon is jobban hallgattatja magát a cucc a Human. :II: Nature.-nél. Érdekes módon ez már a kvázi-nyitó An Ocean Of Strange Islands szimfo-hömpölygéssel vegyített húzós tempóira, de modernebb, mechanikusabb riffeket is felvillantó kavalkádjára is igaz, pedig a Yesterwynde intróval együtt tizenhárom perc a nyitány – vagyis elég rendesen a mélyvízbe (az óceánba...) löknek vele. Aztán persze akadnak ennél direktebb pillanatok is, mint például a nagyon jellegzetes, tempóit tekintve nem istrángszaggató, de baromi fogós The Antikythera Mechanism vagy a The Perfume Of The Timeless. Utóbbi refrénje egyértelműen az egész lemez leggyorsabban ragadó kórusa, itt azért egyből felvillan a metálslágergyáros Tuomas emléke – meggyőződésem, hogy tudna ő ma is lényegre törőbb lemezt írni ennél, csak éppen nem akar.

Utóbbi amúgy önmagában véve tiszteletre méltó törekvés, hiszen a főnök csakis a saját feje után megy, és leszarja az elvárásokat. Az album részletgazdagsága, zeneisége előtt is kalapot emelek, az atmoszféra szintén a helyén van – kicsit mesés-giccses-kertitörpés, persze, de hát mindig az volt, nincs ezzel semmi probléma, ráadásul egy hangból felismerhető az egész. És kreativitásért sem kell a szomszédba mennie a kalaposnak. A popos-álmodozós kezdésből szimfonikus-gyerekkórusos folytatást kibontó The Day Of... például kimondottan érdekes, bár ebből érzésem szerint nem hozták ki a maximumot, épp egy leheletnyivel kellene direktebbnek lennie a kellő hatáshoz. De a The Children Of 'Ata világzenével is flörtölő, ám húzósabb, fogható tempói cserébe kellemesen simogatják a fület, a The Weave szaggatott riffelése jólesik a fináléra ráfordulva, a záró, a főnök három éve elhunyt édesapjának emléket állító Lanternlight ballada meg úgy perfekt, ahogy van. Hietala hiányát jól megugrotta a csapat, de Markónak eleve kevesebb szerep jutott már az utóbbi nekifutásokon. Troy Donockley hangja nem túl jellegzetes, de a Sway vagy a Hiraeth duettjében nagyjából kiaknázták, ami benne van. Floor továbbra is engedelmes hangszer Tuomas kezében, szerintem benne meg épp, hogy több rejlene ennél, de itt ennyi jut. Elődei is kizárólag a Holopainen által szigorúan kijelölt mezsgyén lépdelhettek, ő sem jár más cipőben, belesimul a vastagon rétegelt hangzásképbe.

A Yesterwynde tökéletesen példázza, amit említettem: a Nightwish bármit megtehet. Ha olyanjuk van – és elég régóta olyanjuk van –, akkor a TikTok-érában is 71 perces sztorimesélést rendeznek, ha nincs olyanjuk – és most épp nincs olyanjuk –, nem turnéznak, és így tovább. Megszoksz vagy megszöksz, ez van. Szerintem lenne mit metszeni ebből az albumból, de összességében azért a túlkapásokkal együtt is inkább pozitívnak érzem most a mérleget. Nekem ez egy hetes, ha rajongó lennék, alighanem eggyel többet is bekarcolnék rá.