Shock!

Hol vannak már azok az idők, amikor Lars Ulrich az amerikai törvényhozásban jelent meg azon felhasználók névsorával, akik ingyenesen töltötték le a Metallica dalait a Napsterről? Azóta eltelt 8 év, a netes mp3-hazárdírozás hőskora mindörökre tovatűnt, a zeneipart megnyugtató gyógyír azonban azóta sem született a problémára: a hagyományos hanghordozók eladásai azóta is masszívan csökkennek, a maxi formátum alighanem még ebben az évben kimúlik, a kiadók rettegnek, a zenekarok pedig úgy próbálnak úrrá lenni a problémákon, ahogy lehet.

Azt a sokéves lemaradást persze alighanem sosem fogja már tudni behozni a zeneipar, ami annak idején abból fakadt, hogy mindenki egyetemlegesen ráaludt a problémára és harcolni próbált a megállíthatatlan folyamatok ellen ahelyett, hogy megpróbált volna alkalmazkodni hozzájuk, de ez már tényleg végérvényesen a múlt: hiába mutatják azt a felmérések és a számok, hogy egy bizonyos áron – nemzetközi átlagban dalonként valamivel 1 dollár alatt – a többség az interneten is hajlandó fizetni a zenéért, egy teljes generáció nőtt fel úgy, hogy arra szocializálódott: a szórakozás ezen formája ingyen van. Próbáljuk csak meg egy mai 15-20 évesnek azt mondani, hogy pénzért vettünk CD-t, aztán megnézni az arcát, és magunk is megbizonyosodhatunk arról, hogy a zeneipar tényleg bajban van... Ha ugyanis valaki évekig azt szokta meg, hogy valamit ingyen és bérmentve kap két kattintással, azt többet soha az életben nem fogják rászorítani arra, hogy utána fizessen ugyanazért a szolgáltatásért.

Miközben a lemezkiadók lejjebb nyomott árakkal, nyereményakciókkal, DVD-kkel és extravagáns kiadásokkal próbálják meg felbikázni a CD-ket és ezzel visszaédesgetni a vásárlókat, hogy ugyan már legyenek olyan kedvesek megvásárolni a kézzelfogható produktumokat, vannak, akik megunták az árral szemben úszást és a saját kezükbe vették a dolgokat. Trent Reznor mindig is fenegyereknek számított, köztudottan pályája kezdetétől fogva rendkívül rossz véleménnyel van az indusztrializálódott lemezbizniszről és a nagy cégek hozzáállásáról, ráadásul rendelkezik elég tőkével meg respekttel ahhoz, hogy kikerülheti a legális csatornákat. Ennek jegyében a The Slip egyelőre kizárólag a világhálón szerezhető be, méghozzá teljesen ingyen. Valamikor a nyár derekán lesz majd hagyományos kiadása is, de addig is a neté a terep. Tavaly a Radiohead is csinált már hasonlót, a NIN azonban ezúttal még azt az opciót sem kínálja fel, hogy az egyszeri felhasználó annyit fizessen a lemezért, amennyit akar, és náluk bizonyosodott be végérvényesen, hogy a dolog működőképes is lehet, hiszen a The Slipet márciusban már megelőzte a Ghosts I-IV című instrumentális gyűjtemény részben ingyenes, részben fizetős letölthetőséggel: ebből eddig több mint 1,6 millió dollár folyt be a kasszába. Ezt a friss anyagot több különféle formátumban is le lehet kapni a netről, szabadon remixelheted, ha éppen ilyesmihez lenne kedved, és természetesen vérprofi PDF-es artwork is tartozik hozzá. Reznor tehát minden internetes zenefelhasználó megtestesült álmát valósította meg most. Ő megteheti ezt – a többségnek tovább kell agyalnia a megoldáson...

A kérdés innentől fogva csupán annyi, hogy milyen maga a zene. Az előző rendes sorlemez, a tavalyi Year Zero egyértelműen a fáradás jeleit mutatta, és hiába adott a csapat a Szigeten egy világligás elsőosztályba tartozó koncertet, a NIN tábor jelentős részénél azóta sem érett be igazán (nálam sem). A korábban maratoni lemezkészítési periódusokkal dolgozó Reznor a jelek szerint át kíván állni a rövidebb szünetekre, így akár attól is lehetett tartani, hogy most is sok lesz az alibi-átkötés, a funkciótlan elektro-pittyegős zajongás, de a helyzet nem ez: számomra kissé meglepő módon a The Slip sokkal jobban hallgattatja magát, mint elődje. A Nine Inch Nails persze alapvetően bő 15-20 évvel ezelőtt hajtotta végre a nagy tetteket úttörésileg, nyilván Reznor is tudja, hogy soha az életben nem fog tudni összekalapálni még egy olyan lemezt, mint a The Downward Spiral, de az új dalok alapvetően szinte végig jók, és ez a lényeg. A 43 perc persze nem valami maratoni lemezhossz, és nyilván semmibe nem került volna akár duplára duzzasztani ezt a kalapáló tempójú rockdalok és jellegzetesen lefojtott düh-kesergések közé beszúrt minél több sampleres hangjátékkal, de nem tette, amiért dicséret illeti: a színvonalat, a zenét nem kilóra mérik, és a Nine Inch Nails üzenete nyilván magával az ingyenes letölthetőséggel is pontosan ez.

A The Slipről sok újdonságot nem lehet elmondani annak, aki ismeri Reznor zenei világát: a legkülönfélébb elektromos hangmintákat, zajokat és a hagyományos hangszereket vastag szónikus rétegekben egymásra pakoló zene ez, ami ugyanakkor nagyon is őrzi magában a rock alapvető lényegét. Ösztönös, zsigeri, szenvedéllyel és érzelmekkel teli, lendületes és fogós nótákról beszélünk, összhatásában pedig talán leginkább a 2005-ös With Teeth-et juttatja az ember eszébe, de több van benne a Pretty Hate Machine debüt szimplább, nyíltabban támadó megközelítéséből is, mint az az utóbbi években jellemző volt. A nyitó 1,000,000 pumpáló dobokra felkúszó fenyegető építkezése, a menetrendszerű Kraftwerk- és Peter Gabriel-hatásokat felvillantó, tenyérizzasztóan éteri Echoplex, a vartyogó-zizegő samplerek tetejébe roppant érzelemgazdag dallamokat kanyarító Head Down vagy a minimalista alapra fokozatosan kibontott, nagyon okos záró Demon Seed ékesen bizonyítják, hogy még ma is Trent a legjobb ezen a vonalon.

Ez tehát egy elvárhatóan erős Nine Inch Nails lemez: ott van a zenekar honlapján, szedd le és győződj meg róla te is. Igazán megér annyit, hogy kétszer beírjuk érte az e-mail címünket...