Shock!

Az év egyik nagy ígéreteként vártam a texasi Oceans Of Slumber új albumát. A legutóbbi Winter óriási kedvencem, de az volt az érzésem, tudnak még többet is, és kimondva-kimondatlanul azt vártam, hogy saját magnum opuszukat teszik majd le az asztalra a The Banished Hearttal. Ez ugyan nem feltétlenül jött össze, de a lemezre ezzel együtt sem tudok rosszakat mondani: ha valaki egyszerre vágyik kellően súlyos, intelligens és atmoszférikus muzsikára, nehezen talál jobbat a mai felhozatalban ennél a csapatnál.

A banda és a Winter elsődleges különlegességét az a kettősség adta, amit az egyértelmű death/extrémmetalos/doomos/gótos/progos alapok és Cammie Gilbert énekesnő angyali tisztaságú dallamvilága teremtett meg. A két fő alkotóelem szintézise most is maradéktalanul érvényesül, és épp olyan csodás fényben tündököl, mint legutóbb: Cammie valóságos kincs, talán tényleg Anneke Van Giersbergen óta nem bukkant fel olyan énekesnő a színtéren, aki ugyanúgy azonnal egyformán markáns fazont volt képes adni akár a legvérengzőbb, önmarcangoló groove/death-riffelésen alapuló daloknak, akár a legtörékenyebb, álmodozósan atmoszférikus elszállásoknak. Cammie hangszíne talán nem annyira egyedi, mint Annekéé, de őstehetség a csaj, és roppant különlegessé teszi az Oceans Of Slumber muzsikáját.

Ami összességében nagyjából azt a csapásirányt követi, amit legutóbb. Ennek megfelelően a The Banished Heart hosszú hónapokra szóló ismerkednivalót rejt: szövevényes és tartalmas lemezről beszélünk, amely egyszerre dolgoztatja meg az ember szívét és agytekervényeit, nyomottan sötét, szomorú hangulatával rátelepszik a hallgatóra, és nem ereszti. Meg sem kísérlem dalonként kielemezni a 65 perces albumot, mert semmi értelme. Persze analizálhatnám nyálcsorgatva, hol hozza Sean Gary és Anthony Contreras a legsúlyosabb, lánctalpas riffeket, hol énekli a legszívszaggatóbb melódiákat Cammie akár valami elvadult blastbeates témára, és hol hörög vissza neki a legdurvábban Sean. Belemehetnék abba is, mennyire kiérlelt, okos dalszerkezetekkel dolgozik a csapat ezekben a kifejezetten hosszú, komplex szerzeményekben. Viszont így pont a lényeg veszne el: a zene lelke. Az Oceans Of Slumber ugyanis tényleg megérint, felkavar, lesújt, felemel, satöbbi-satöbbi – a mai tucatprodukciók dömpingjében éppen emiatt kimondottan nagy élmény megmerítkezni ebben az albumban, ami ráadásul tényleg albumformátumú, nem pedig tizenegy, tetszőlegesen egymás mögé hajigált dal gyűjteménye. Ha szeretted az előző lemezt, ezt is szeretni fogod, amennyiben pedig eddig kimaradtak, de vonzódsz a korai The Gathering, az Opeth vagy a klasszikus Edge Of Sanity munkásságához, garantáltan találsz majd benne kikaparni való gesztenyét.

És hogy akkor miért „csak" kilenc pont? Mert előrelépést, szintugrást nem érzékelek a Winterhez képest, pedig ahogy írtam, ezt reméltem tőlük. Ehhez képest továbbra is megmaradtak azok a bizonyos apróbb nüanszok, amik miatt a múltkor sem kanyarítottam be a maximális pontszámot: néhol egy paraszthajszálnyival – tényleg csak néhol és tényleg csak egy paraszthajszálnyival – többet tördelik az alapokat, mint kellene, és a gitárszólóik is elég sterilek, ezen a téren például bizonyosan lehetne átütőbb, különlegesebb munkát végezni. A hangzás viszont jobb, mint legutóbb.

Ízig-vérig hangulatzene az Oceans Of Slumber, de a The Decay Of Disregard, az At Dawn, az Etiolation vagy a Wayfaring Stranger még sokáig elkísér majd a következő időszakban, ez egészen biztos. Tényleg mindenkinek ajánlom őket, aki nem riad vissza egy olyan albumtól, ami valódi odafigyelést, koncentrációt, elmélyülést igényel a hallgató részéről.