Shock!

Pár hónapot késtünk ezzel a kritikával a megjelenéshez képest, amire nincs mentségünk most sem, viszont a lemez ettől még bőven aktuális, mivel az amerikai Oceans Of Slumber ősszel Magyarországon is fellép az Enslaved és a Ne Obliviscaris társaságában. Emellett pedig a Winter kétségtelenül az idei év egyik kiemelkedő teljesítménye, amit különösen ajánlok mindenkinek, aki a '90-es évek közepén és második felében rajongva csüngött az akkori európai vonal egyszerre durva és atmoszférikus muzsikát játszó zenekarainak emlőin.

Miről is van itt szó? Egy texasi bandáról, akiket zeneileg leginkább talán progresszív death/doom/kitudjamilyen metalként tudnék jellemezni, viszont a fronton egy angyali hangú énekesnő áll náluk az afroamerikai Cammie Gilbert személyében, aki már a nyitó címadó szám éteri felvezetésében elvarázsolja az embert csodaszép dallamaival. Ez a trükk persze nem új, mint ahogy maga a zene sem igazán forradalmi, még azzal együtt sem, hogy minden ízében mai, 21. századi eszköztárral tálalják. Viszont nagyon rég nem hallottam már annyira kerek, jó dalokkal teli, szó szerint szívfacsaróan érzelemgazdag albumot ezen a vonalon, mint a Winter. Ha nagyon le akarnám rövidíteni ezt a recenziót, csak annyit mondanék: az Oceans Of Slumber személyesen neked készítette ezt a lemezt, ha tizennyolc-húsz évvel ezelőtt kétpofára faltad az olyan bandák korabeli lemezeit, mint a The Gathering, az Opeth vagy a Dan Swanö-féle Edge Of Sanity. De inkább érzés és hangulat, mintsem konkrét zenei áthallások szintjén némi korai Paradise Lost, Tiamat, sőt, egészen korai Theatre Of Tragedy is befigyel itt-ott (utóbbi szerencsére a rózsaszálas-gyertyás-csipkekesztyűs giccsfaktor nélkül). És ami a legfontosabb, mindezekből az ismerős elemekből a csapat sikeresen rakott össze egy olyan elegyet, amely összességében mégis jellegzetes, markáns saját hangulattal rendelkezik.

Túl bő lére egyébként így sem akarom ereszteni a dolgot, mert ez az album tényleg önmagáért beszél. Az említett címadó számmal mintha csak belépnél egy másik, kissé álom- és meseszerű világba, ahol békésen megférnek egymás mellett az andalítóan szép, éteri finomságú harmóniák és fülsimogató énekdallamok a brutális, hörgős-blastbeates betétekkel, de egy pillanatra sem érzed úgy, hogy valami katyvaszt hallanál, amibe mindent be akartak zsúfolni az alkotók. Tényleg teljesen rendszerben van az Oceans Of Slumber muzsikája, sehol sem érzem, hogy kilógna a lóláb, vagy hogy akármelyik húzásuk is erőltetett lenne. Pedig sokszor hosszú, összetett, odafigyelős dalokról beszélünk – viszont itt jön be a képbe Cammie szerepe, aki tényleg igazi kincs, egyszerűen gyönyörű, ahogy énekel, és megvan az az adottsága, hogy még a legvérszomjasabb riffekre is megbabonázó dallamokat kanyarítson. Ne valami soulos-gospeles, tipikus fekete női hangot képzelj el, sokkal inkább azon az angyali tisztaságú, finom vonalon mozog, amelyen a mai napig Anneke van Giersbergen számít etalonnak. Cammie hangszíne annyira talán nem jellegzetes, mint az övé, atmoszférateremtés tekintetében viszont nem sokkal marad el mögötte, és ez bizony nagy szó... Mindvégig tökéletesen aknázzák ki a kontrasztot is Sean Gary gitáros üvöltő-hörgő témáival.

Dalonként nem cincálnám ízekre a lemezt, mert nem érzek rajta üresjáratot: a már említett epikus címadó és a teljes fegyvertárat felvonultató Devout drámai kettőse éppúgy tökéletes a lemez nyitányaként, ahogy nem tudok szabadulni a hidegrázós dallamokkal teli, már-már rockos ütemű Suffer The Last Bridge-től vagy a zenekar legbrutálisabb arcát mutató, modernmetalosan lánctalpas gitártémákat is felvillantó Apologue-tól sem. Sőt, még a Nights In White Satin feldolgozással is kilóra megvettek, pedig ezt a Moody Blues-dalt eredetiben amúgy nem nagyon kedvelem. Vagy legalábbis eddig azt hittem, mert az alapvető jellegzetességein gyakorlatilag semmit sem változtattak, hiába toltak bele a végén súlyos gitár- és dobmeneteket... Érdekesség, hogy a lemez hangzása is inkább az említett '90-es évek-beli alapművek felé közelít a mai túlkompresszált, uniformizált egyenmegszólalás, a zavaró, műanyag tökéletesség helyett.

Noha tavasz óta rendszeresen hallgatom a lemezt, valami meghatározhatatlan faktor miatt mégsem akaródzik rá megadnom a maximális pontszámot, féllel maradjunk inkább alatta. De nem is sietünk sehová: az Oceans Of Slumber mindenképpen a jövő egyik nagy ígéretének tűnik, a Winter pedig így is 2016 egyik legjobb lemeze. Ne hagyd ki, ha jót akarsz magadnak!