Shock!

Elkezdhetnék ironizálni azon, hogy miközben már lassan tényleg a kutya sem vesz CD-ket, itthon is egészen vállalható mennyiségben jelennek meg olyan kiadványok, amelyek kiállításukat és tartalmukat tekintve is abszolút gyűjteménybe kívánkoznak. De nem teszem. Egy ilyen régi és patinás zenekar esetében, mint az Omega, ráadásul nem is feltétlenül áll meg az első tétel, hiszen a banda tábora már csak a generációs-kultúrtörténeti-satöbbi jelentőség miatt ma is hatalmas, és bőven akadnak benne olyan fizetőképes rétegek, amelyek már csak korukból fakadóan sem fognak a neten kutakodni, hanem ma is inkább beteszik a CD-t a kosárba, majd a sorba. Itt már az is évtizedekben mérhető, amikor az eredeti hanghordozók jelentős részét széthallgatták...

Persze ebben az esetben nem feltétlenül olyasmiről beszélünk, ami minden egyes háztartásban megtalálható, hanem az Omega régi, angol és német nyelvű, nyugat-európai piacra gyártott felvételeinek gyűjteményes kiadásáról, amely négyrészes sorozatként jött ki tavaly év végén, és ugyanúgy megvásárolható egyetlen csomagban, mint darabonként. Mivel négy alapos, tematikus kiadványról van szó, különösebben nem látom értelmét részleteibe menően kivesézni, pontosan mit kap, aki beruház a gyűjtemény darabjaira, viszont általánosságban is elmondható: nem arról van szó, hogy a magyarul tokkal-vonóval ismert, klasszikus dalok hangszeres alapjait kapjuk meg, csak éppen más éneksávokkal, mert sok helyen a zene is eltér az eredetiektől.

Nem vagyok kifejezett Omega-fan, emellett a zenekar hőskorszakában még meg sem születtem, de szerintem az én generációmból is gyakorlatilag mindenkibe beleivódtak ezek a dalok, hiszen Magyarországon tényleg, szó szerint nem volt olyan otthon, ahol ne lett volna meg a 10000 lépés vagy a Gammapolis. Épp ezért mondom, hogy az eltérések sok esetben még a hozzám hasonlóan nem kimondott komplettisták számára is nyilvánvalóak lehetnek már elsőre is (halld csak mondjuk az egyik alapdal Petróleumlámpát).

Bőven vannak dalok a hatalmas életműből, amiket nagyon szeretek, de mivel magamtól gyakorlatilag sosem hallgatok Omegát, kifejezetten érdekes élmény volt az utóbbi hetekben alaposan feltérképezni ezt a négy lemezt. Egyvalami biztos: az Omega bizonyos érái kapcsán valóban nincs mit túlértékelni, a The Spacey Seventies és a The Progressive Eighties lemezeken hallható felvételek javarésze ugyanis tényleg szenzációsan jó, és mind zenei, mind produkciós szempontból elképesztően messze áll attól a szinttől, ami Magyarországon akkoriban általánosnak minősült. Ezen nincs is mit túlragozni, a híres space-korszak és az azt követő éra darabjai önmagukért beszélnek, tényleg simán oda lehet őket tenni akármilyen kinti prog/hard rock-cucc mellé a hőskorszakból. Oké, Kóbor János hangilag nyilván sosem focizott egy ligában az élvonalba tartozó vokalistákkal, de ezeket a dalokat vele szoktuk meg, ez van. Ozzyt sem azért szeretjük, mert technikailag jó énekes, vagy mert olyan gigantikus hangterjedelemmel áldotta meg a sors... A zene grandiózus volta, a hangszerelés finomságai viszont tényleg minden dicsérő szót megérdemelnek, ebben az időszakban bizony tényleg ott rejlett valami extra mágia az Omega zenéjében. (Érdekesség, hogy a '80-asok felvételeinek elkészítésében a Rainbow-ból ismert Tony Carey is aktívan kivette a részét.)

Shock!-szempontból kétségtelenül a The Heavy Nineties cím hangzik a legizgalmasabban, viszont ez a lemez a legkevésbé omegás a négy közül, méghozzá több okból. Egyrészt a banda ekkoriban már csak nagynéha mozdult meg, és ezek a megmozdulások sem az új zenékről szóltak, hanem a nosztalgiáról, akár hoztak ki éppen valami újat, akár nem. Emellett, mint mindenki tudja, az Omega ebben az érában már rendszerint vendégzenészek, plusz vokalisták egész hadseregével állt ki a színpadra, akik a stúdiófelvételeken is szerepelnek, és ez az egész kicsit el is viszi más irányba a dolgot. A '95-ös Trans & Dance sajnos amúgy sem volt egy nagy eresztés, és amikor mondjuk az Omennel is flörtölt, Szekeres Tamás mellől ismert Edwin Balogh veszi át a mikrofont, ott például furcsa érzés vesz erőt az emberen: hiába jobb énekes klasszisokkal Kóbornál, az omegás íz jelentős része is odaveszett a jellegzetes fahang hiányában. A zene meg sajnos minden profizmusa ellenére is elég jellegtelen, bár kivétel azért itt is akad: az eredetileg '87-es Babylon címadója, amely a kását megkavarva, Tower Of Babelként a '95-ös album angol kiadására is felkerült annak idején, ebben a formában is simán az egyik leghatalmasabb magyar hard rock szám ever. Őszintén kedvem lenne rá ugyanúgy körbeugrálni a lakást, mint annak idején, 7-8 évesen, amikor apám hallgatta bakeliten... Ezzel összehasonlítva szinte fájdalmas, mennyire gyenge és jelentéktelen például a '94-es népstadionos koncert reklámozására összerakott, a tévében akkoriban folyamatosan nyomatott Miss World. A The Beaty Sixtieshez meg azért nem akarok különösebben hozzászólni, mert ez a világ elég távol áll tőlem, nem igazán tudok vele mit kezdeni, és különösebben már kisgyerekként sem tudtam. Biztos jók ezek a dalok is, de nekem semmit sem mondanak, akármilyen nyelven is énekli őket Kóbor.

Nem mondhatjuk, hogy ami itt van, az mind ritkaság, hiszen mondjuk az Időrabló angol változata, a Time Robber – a mai napig minden idők legnagyobb példányszámban elkelt magyar lemeze – például a lehető legszélesebb körben is ismertnek mondható, de azért akadnak ezek mellett kuriózumok is. Mindjárt ilyen például a Schreib Es Mir in den Sanddá nemesült, német Gyöngyhajú lány. Ezt a dalt én személy szerint semmilyen verzióban nem szeretem, németül rockzenét énekelni meg aztán tényleg maximum a Rammsteinnek áll jól ezen a világon, de tény: a többség eddig aligha hallhatta ebben a formában ezt a nagy örökzöldet... A kiadványok hangzása nyilván már csak az eltérő korszakok és stúdiók miatt sem lehet ugyanolyan (még Kóbor angol kiejtése is más lett az évek múltán), de minden olyan szépen szól, amennyire csak lehetséges. A kiállítás szintén roppant impozáns a digipak csomagolással, vagyis ha szereted az Omegát, nincs kérdés, tényleg gyűjteménybe való anyagokról beszélünk.