Shock!

Zavarba ejtő egy banda ez az Orchid. És nem azért, mert annyira különleges, egyedi zenét művelnének. Nem, náluk éppen hogy gyökeresen eltérő a szitu: ebben a San Francisco-i négyesben az égadta világon semmi egyedi sincs. Annyira belakják egy másik zenekar önálló léttel bíró muzikális világát, amennyire az egészséges keretek között (tán még azon is túl) egyszerűen lehetséges, már-már átlényegülnek példaképükké. Ami esetükben a Black Sabbath, annak is ozzys korszaka, de hát ezt már a Master Of Reality lemez instrumentális, átvezető tételét megidéző zenekarnévből is sejthette, aki szereti a birminghami alapító atyák zenéjét. Aki meg nem, az itt nyugodtan abba is hagyhatja az olvasást, mert nincs itt semmi keresnivalója!

Lehet persze azt mondani, hogy van azért ebben egy csipetnyi Deep Purple, egy kávéskanálnyi Led Zeppelin, és valamivel több Pentagram, Trouble, esetleg Sleep is, de hát minden más összetevő azonnal abszolút mellékes lesz, amikor felcsendül a Black Funeral kvázi tökéletes Electric Funeral / Hand Of Doom koktélja, vagy a Down Into The Earth gyilkos, Lord Of This Worldbe oltott Into The Void szörnyetege.

Lényegében majd' minden dalnak megtalálni az őseredőjét, de semmi értelme felhánytorgatni őket, hiszen napnál is világosabb, hogy az egész korong esetében nincs másról szó, mint hogy az Iommi-klón (egyébként hihetetlen feelingesen játszó) Mark Thomas Bakerék összetevőire bontották szét az első hat Black Sabbath korong valamennyi riffjét, harmóniáját, énektémáját, legfőképpen pedig azok delejesen sötét hangulatát és hangzásképét, majd ezeket egy új rendbe állítva illesztették össze újra. Amikor ezzel megvoltak, azt mondták: tessék, kész a nagy mű. És az a röhej, hogy tényleg így van. Mármint hogy ez az egész játék minden fentebb elmondott dolog ellenére annyira magával ragadó, elbódító, múltidézésében is új utat mutató lett, hogy az döbbenet.

Amit nem lehet mással magyarázni, mint azzal, hogy ezek a fickók félelmetesen érzik ezt az egészet, zenéjükben ott vibrál a '70-es évek fülledt levegője, de nem úgy, mint a retro bandák többségénél (lásd Wolfmother és társai), akik hiába idézik fel közel tökéletesen az adott kort, mégis kilóg az a fránya lóláb valahol. Az Orchid esetében viszont Baker minden egyes riffjéről, hangulatos szólójáról, Keith Nickel valamennyi ihletett basszusfutamáról (miket penget már rögtön a nyitó Eyes Behind The Wallban, meg mondjuk a Capricorn bevezetője sem gyenge) és Carter Kennedy dobok mellett egyéb ütős hangszereket (a kolosszális Down Into The Earthben például kolompot) is rendre bevető rafinált játéka minden hangjáról gond nélkül elhiszem, hogy ezek a fickók valami fatális véletlen folytán tényleg ott ragadtak a '70-es évek elején, és most a zenéjük segítségével próbálnak kitörni onnan.

Ezt a hatást markánsan erősíti Theo Mindell ősrock torka is, ami pont annyi pszichedelikus hatással bír, mint az ifjú Ozzyé anno, viszont hiányzik belőle annak beszívott Mickey Mouse-feelingje, és épp ez az a pont (kábé az egyetlen), amiben az Orchid Sabbathtól való különbsége megragadható. A záró Albatrossban (ami nem C.O.C. feldolgozás, sokkal inkább a Laguna Sunrise és a Solitude vonalán mozgó melankolikusabb tétel) például inkább juttatja eszembe Paul Rodgerst, mint a Sötétség Hercegét. Ettől eltekintve viszont a szövegek, a promóképek, a borító, a logo, az organikus hangzás, nem utolsósorban pedig a Sabbath dalcím-generátorral készült számcímek mind-mind a hőskort idézik, és még egyszer mondom, annyira elementáris erővel, hogy rettenetesen nehéz tőle szabadulni, ha kicsit is fogékony vagy az ilyesmire. És hiába mozog ugyanebben a zenei közegben ezer meg egy banda szerte a világban, erre rettentő kevesen képesek.

Maximális pontszámot természetesen nem érdemelnek, hiszen végső soron nem mások ők, mint zseniális tolvajok, de a tőlem már megszokottnak tekinthető kilenc pont azért jár. Az év meglepetése eddig, ha pedig figyelembe vesszük, hogy ez minden valószínűség szerint még csak a négyes útjának a legeleje – ez idáig összesen egy EP-vel, a mit ad isten szintén rettentően szabbatos Through The Devil's Doorwayjel rendelkeztek -, akkor rájuk nézve is több mint biztató.