Shock!

Időről időre felbukkannak olyan zenekarok, amelyeket nem igazán tudok hová tenni. Általában a velük egyívású (és egyivású) bandáktól sugárban hányok, ezekkel a csapatokkal szemben valahogy mégis sokkal elnézőbb vagyok. Néha elég csak egy különös hangulati elem, egy melankolikus pillanat, néhány jól eltalált rím, vagy egy szutykos gitárszóló, fene se tudja, pontosan mi is kell hozzá, mégis így van. Ilyen az Óriás is. Ami pontosan beleillik a manapság (is) oly népszerű alter-popzene közepébe, a Heaven Street Seven, a Vad Fruttik, a Supernem, a Zaporozsec, meg még az isten tudja, melyik naprakészen szuper/szuperen naprakész banda tőszomszédságába, tőlük valahogy mégis el tudom viselni ugyanazt a kulimászt. És ha olyan kedvem van, még tetszik is.

Talán a kísérletezés teszi. Az, hogy Egyedi Péter és ősrégi társa, Örményi Ákos már ezer éve, az Annabarbi óta próbálják úgy összeházasítani a popzene slágerességét és a rock piszkát, hogy az izgalmas és újszerű legyen. Mióta Óriásnak hívatják magukat, három nagylemezt adtak ki, és lépésről lépésre másztak bele ebbe a furcsán fortyogó hangkavalkádba, ami talán az iszonyatos áramszámlát előirányzó című Minden villany égben ért a csúcsra. Mert vitán felül ez a hatalmas termetűek eddigi legbátrabb lemeze, még ha nem is feltétlenül a legjobb – bár ez meg már bőven ízlés kérdése.

Tíz dal szűk harmincöt percben – így kell ezt csinálni, aki nem tud röviden fogalmazni, az hiába is pofázik sokat. Ez volt az első meglátásom, a második pedig az, hogy a Senki se fél egy jó nyitódal. Alapra vett, ha nagyon akarom, primitívnek is mondható riff, némi elektronika, kellően fátyolos énekdallam, „hu-hu-hú-fel kéne nőni" refrén, minden a helyén. A világot nem váltja meg, de érdekesnek éppen érdekes. A kettes Kezdjük el már visszább vesz a jóból, sokkal inkább egy merengős tétel, később is jöm még ilyesmi, és akár a slágeres (nem véletlenül volt első beharangozó dal) Fény, akár a záró, legfinomabb és kimondottan jól sikerült Szólj, ha fáj bizony sokkal jobb is lesz ennél. Ellenben már itt felbukkan az a fúvós-szekció, amely az egész anyagon kiemelt szerepet fog kapni, és amely kábé nagyságrendekkel emeli meg az alapanyag élvezeti értékét. (Oké, ehhez hozzátartozik, hogy én eléggé fúvós-párti is vagyok.)

A Talán a moziban is láttál visszafogott energiája aztán számomra egy késői Nyers-, korai Belmondo-dallal van egy skatulyában, ami túl sok jót nem is jelent neki, ellenben a négyes Soha ne menj vissza tényleg odaüt! A lemez egyik legkarcosabb tétele, már-már grunge-os, egyben egyfajta meghajlásnak is értelmezhető a Fekete Város nevű formáció előtt, amiben Nagy Dávid dobos is szerepelt anno, és amely egyetlen lemezének éppen az a sor volt a címe (Térkép sehova), ami itt is igen kiemelt helyen szerepel. Az album közepét aztán inkább hagyjuk: a Máshol kábé annyira negédes, mint egy késői Kispál- vagy 30Y-dal, tényleg, még szövegében is teljesen ül a hasonlat, a Csak az ég szintipop hangulata pedig számomra szintén több mint geil. Később pedig a Dühös víz hiába tartalmazza az egész lemez kábé legjobb gitártémáit, ha egészében véve totál koncepciótlan, és mi tagadás, idegtépő. Az utolsó előtti A rossz és a szép azonban mind szövegében, mind karcosabb gitárjátékában a lemez abszolút csúcspontja, nagyívű refrénje simán eladja magát.

Bajban vagyok, hiszen nem igazán ennek a közönségnek, de ha őszinte akarok lenni, nem is nekem szól az Óriás villanyfelkapcsolós lemeze, valahogy mégis otthonosan kellemes hallgatnivalót jelent, ezért aztán talán érdemes lehet róla ezúton is megemlékeznem. Saját stílusában szerintem bőven kiemelkedő is, amit művel a trió, de itt és most tényleg nagyon alá kell húzni azt, hogy „saját stlíusában".