Meglehetősen nehezen követtem az elmúlt bő évtizedben a Luca Turilli's Turilli – Lione Rhapsody Of Fire fantasy-saga aktuális fejleményeit, még abban sem vagyok most biztos, hogy nem hagytam-e ki valamelyik időközi mutációt a fenti bűvészmutatványból. Belemehetnék, hogy – minden jogi és névhasználati vonatkozást leszámítva – ki képvisel tényleges folytonosságot ebben a történetben, de abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ebben a mélységben nem mozgat a téma. Az olaszok első pár lemezét annak idején én is sokat hallgattam, aztán elveszett számomra a dolog érdekessége, viszont mindhárom főarc épp elég nagy zenei karakter volt ahhoz, hogy saját jogon is organikusan vigye tovább a szálakat, beszéljünk bármilyen konstellációról. A megsokasodás ettől még persze egyetlen zenekar legendáriumának sem tesz jót, de kívülről nézve a tábor elvan ezzel a megoldással, szóval virágozzék ezer virág. A tavaly év végén kiadott Glory For Salvation az Alex Staropoli-féle formáció új anyaga, sorrendben a harmadik, de a második új dalokat tartalmazó lemez a bandától Giacomo Volival a mikrofonnál.
A billentyűs jottányit sem tágított az évek során a banda alapvető stílusától, vagyis továbbra is szimfo-hatású, epikus power/speed metalt nyomat aktuális társaival – a dolog ezen része stimmel, maga a végeredmény viszont valami döbbenetesen eseménytelen. Persze önmagában nem tragédia, hogy a dalok meg sem közelítik a klasszikus éra nívóját: az emberi agy furán működik, és hiába tűnik néha úgy, mintha 1997 szinte tegnap lett volna, valójában a Rhapsody is régi banda már. Vagyis egyaránt illúzió a Legendary Tales meg a Symphony Of Enchanted Lands szintjéhez viszonyítani Staropolinál, illetve a Turilli és Fabio Lione fémjelezte másik inkarnáció esetében is. Azt viszont joggal várná a hallgató, hogy legalább pár dal kiemelkedjen a Rhapsody-klisék tengeréből. Ehhez képest még csak azt sem mondanám, hogy az előző lemezhez, a The Eighth Mountainhez képest előreléptek, pedig mostanra azért bőven volt ideje összeérnie ennek a felállásnak...
Összességében kimértebb tempójú, kevésbé speedes ez a lemez, mint közvetlen elődje, ami papíron akár jót is tehetne a fogósságnak, de a gyakorlat sajnos nem ezt igazolja. A dalok sokadik hallgatásra is összefolynak, ráadásul hiába konceptuális jellegű az album, nem rendelkezik különösebben markáns hangulati ívvel sem. Gyakorlatilag mindig másodpercre pontosan jósolhatja meg az ember, hol robban be a következő nagyívű kórus, hol ereszti neki a torkát a kiváló-de-továbbra-is-baromi-modoros Giacomo, és pontosan melyik taktusnál ér majd véget Roberto De Micheli aktuális technikás-de-akármelyik-másikkal-szabadon-megcserélhető virgafutama. Zeneileg egyben van a produkció, mégsem mozgat meg semmit az emberben. Nem szolgáltat igazságot a hallottaknak az erőtlen, low-budget hangzás sem a mechanikus dobokkal és a kelleténél minimum egy fokozattal plasztikabb szimfo-díszítésekkel.
Mint mondtam, nem feltétlenül baj, hogy szó szerint egyetlen olyan ötlet sem csendül fel itt, amit ne hallottunk volna ettől a zenekartól az elmúlt huszonöt évben – az inkább, hogy Staropoli ma már hallhatóan nem tudja érdemi tartalommal megtölteni ezeket a fogásokat. Nem kétlem, bizonyára ma is vannak, akik örömmel hallgatják ötvenezredszerre is ugyanazt szürkébb formában, legyen szó a nyitó Son Of Vengeance kosztümös, még némi musicales együtténeklősdit sem nélkülöző nyitányáról, a zakatolós-kétláb(dob)gépes címadóról, a banda finoman melodikus oldalát felvillantó Magic Signsról, az I'll Be Your Hero és a Chains Of Destiny eurometál-himnuszairól, netán az olasz, sőt, spanyol nyelvű szösszenetekről. Lehet, hogy a Rhapsody hagyományosan és alapból meglévő, magas szintű zeneisége miatt némi jóindulattaé kaphatna eggyel magasabb pontszámot is az album. Mivel azonban rezzenéstelen arccal képesek 66 percen át húzni ezt az egészet, tutira nem adok rá többet egy hatosnál.
Hozzászólások