Shock!

A Sárkányláng Ereje. Elég csak a címet elolvasni, és az ember meghajlik azon vitán felüli tény előtt, hogy habár a 2002-es évnek még előttünk az oroszlánrésze, az új Rhapsody lemez valószínűleg vinni fogja az aranyérmet "Leghülyébb lemezcím" kategóriában.

Ha aztán van valaki olyan elvetemült, hogy ennek ellenére belemélyedjen a bookletbe, olyan számcím-gyöngyszemekkel is találkozhat, mint a Steelgods Of The Apocalypse. Vajon komolyan gondolják?

A zene egyébként megfelel a szokványos Rhapsody hagyományoknak, úgyhogy akinek az olaszok eddigi kiadványait hallva heveny késztetése támadt a maszturbációra, az azonnal vegye meg. Ha valaki nem ismerné a csapatot: a főnök egy metallizált Bakfark Bálinthoz hasonlító, csúnya kockafejű metalgitáros, akit Luca Turillinak hívnak, és akinek szólójátéka szinte kizárólag a barokkban használatos skálák ide-oda transzponálásából és eszelős sebességgel való eltekeréséből áll. Nagyjából ilyen is a zene, azaz Alex Holzwarth dobos szédítő sebességű kétlábgépes taposásaira épített barokk-speed metal (milyen hülyén is hangzik...), magas hangú énekes, akit a refrénben rendszerint kórus támogat, amolyan bespeedezett Therion módjára, és ezt a katyvaszt elég sokszor törik meg fékevesztett sebességgel száguldó gitár, illetve billentyűszólók (Alex Staropoli szintis kábé ugyanúgy transzponálgatja a barokk skálákat, mint Turilli, mindenféle invenció nélkül).

Ez a mixtúra egyébként még akár izgalmas is lehet (a Symphony Of Enchanted Landsig Lucáéknál is az volt), de a Rhapsody már sokadjára próbálja lenyomni mindezt a torkunkon, és ez valahol kezd fárasztó lenni. Amíg egy Motörhead vagy uram bocsá' Manowar bája épp abban rejlik, hogy jelentősebb változtatás nélkül vészeltek át sikeresen tizen-huszonéveket, a Rhapsody már az előző, Dawn Of Victory lemeznél is szemöldök-összehúzásra késztette a híveket, főképp, hogy Turilliék élőben még mindig botrányosan rosszak bírnak lenni, nem úgy, mint például a már említett Manowar. Felüdülést ezen a lemezen csak a Lamento Eroico jelent, éspedig azért, mert derék talján dalnokunk anyanyelvén zengedezi a sorokat, és ezzel sokadjára is sikerült sikító röhögésre késztetni környezetemet. A többi dal pedig tipikus Rhapsody, különösen áll ez a lemezt záró Gargoyles, Angels Of Darknessre, ami egy húszperces, metaloperának titulált, rétestésztaként nyúló faszkodás.

Akinek ez kell, vegye meg.