Shock!

A Flowing Tears az örök előzenekarként él úgy általában minden jobb érzésű rockrajongó emlékezetében. Jómagam mondjuk nem láttam őket két éve a Therion előtt (éspedig azért mert a Therion számomra a világ legszarabb zenekara, és egy Therion/Flowing Tears párosítás körülbelül olyan rémes dolog lehet, mint mondjuk egy egyszerre jelentkező hányinger/hasmenés, de mindegy), de nem tartom valószínűnek, hogy fejlődtek, mert a dalaik így is kimerítették a ciki fogalmát.

Amikor pedig a jól felszerelt, ámbár kissé malacarcú énekesgádzsi imitált meneteléssel és tisztelgéssel vezetett be egy militánsan kezdődő dalszerűséget, menekülőre fogtam. Azt a szomorú tényt még azért sikerült konstatálnom, hogy a basszusgitáros basszusgitárjának az árából három magyar zenekarnak lehetne komplett cuccot venni; talán emiatt is tart a magyar metal ott, ahol.

A Moonspell erre az estére a Fields Of The Nephilim imázsát bírta lenyúlni, csaknem tökéletesen, bár némi sátánkodós-gúnyolódós szándék is érezhető volt Fernando Ribeiro Gestapo kabátja alá felrántott papi reverendáján. Viccesek ezek a portugálok. Jó koncertet viszont, úgy látszik, nem bírnak adni, mert csakúgy mint a tavalyi Sziget fellépés, ez is hamar unalomba fulladt, Opium ide vagy oda. Amikor az ember már azon gondolkozik, hogy Ribeiro vajon azért kopaszodik-e, mert állandóan ezt a hülye kovbojkalapot hordja, vagy egyszerűen örökletes a dolog, akkor már annyi a hangulatnak.

A Return Of The Son Of Nothinggal indító Tiamat viszont tökéletes koncertet bírt adni, és meglepő módon a Moonspell jóval rosszabb megszólalása után az Edlund-féle lazább, uram bocsá' poposabb témák tökéletesen jöttek a kvartett keze alól. És, habár a látvány ezúttal kimerült némi csillagos háttérképben (tisztára mint egy Windows képernyővédő, komolyan) a nótákkal nem volt gond: a friss lemez nyilvánvaló témái (Love Is Good As Soma, So Much For Suicide, Vote For Love - erre és a Brighter Than The Sunra Edlundnak még Malacarcú Stephanie-t is sikerült berángatnia, aki aztán jól el is bírta b...ni a női vokált) mellett olyan régebbi témákra is sort kerítettek, mint a Slumber lemezes Phantasma De Luxe, vagy a Wildhoney-ről átmentett The Ar, a Whatever That Hurts és a Gaia. A legnagyobb ovációt kiváltó őskövületetet, a Sleeping Beautyt jól kiszámítottan a végére tartogatták a svédek, lett is nagy örömködés rá, bár szerintem ez egy kimondottan gyenge nóta, de itt még ez is dinamikusan szólt. A végén aztán a megszólalásig a Republicos Cipőre hasonlító Edlund még a mikrofonállványt is feldöntötte, amúgy New Model Army módra, majd az elhajított mikrofonba lehajolva mondott valami olyast, hogy jó volt a buli, meg hogy szeret minket. Mink is szeretünk téged, Johan.