Shock!

Vajon mi vezet egy élő legendát arra, hogy tizenhét év után, amikor már igazából senki nem várna tőle semmi komolyabbat, új lemezt adjon ki? Hogy megtörve a meghatározatlan időközönként le-lezajló koncertek sorát, bevállalják, hogy egy újabb dalcsokor piacra dobásával akár zakózhatnak is egy nagyot? (Jó, igaz, ennek azért – ismerve a rajongótábor fanatikus mivoltát - igen kicsi volt az esélye.) Vajon mi vezeti vissza egykori bandájához a még legendásabb énekes/gitárost, mikor már jó húsz éve annak, hogy istenhozzádot intett nekik, és annyira nem tekinthető lusta herének, hogy azóta már vagy 269 projektben vett részt, amiből jelenleg is fut kábé 43? Nem ismerem a válaszokat, de szeretném azt hinni, hogy mindenekelőtt a zene (és a közönség) szeretete, minden más csak mellékes. Egy olyan őszinte és hiteles zenekar és ember esetében, mint a Saint Vitus és Wino, nem is lehet másként.

A legutóbbi, 1995-ös Die Healinget ugye az alapító négyes – amiben nem lehet eleget hangsúlyozni, mert sokan tudják rosszul: Wino Mester NEM volt benne – készítette, elég jóra is sikeredett ugyan, de egyértelműen búcsúlemeznek szánták, így aztán nyilván nem is lehetett tovább tolni a szekeret előre. Csak hát időközben a csapat nimbusza egyre tovább és tovább nőtt, csapatok tucatjai hivatkoztak rájuk, mint meghatározó hatásra (a Downtól kezdve a Crowbaron át Dave Grohlig), ezért aztán folyton benne volt a levegőben egy újabb összeborulás. Így aztán szinte csak idő kérdése volt, hogy mikor hozzák vissza a legsikeresebb Weinrich / Chandler / Adams / Acosta felállást, ami amúgy mindössze három lemezt termelt ki magából. A fene tudja már pontosan, mikor is került sor erre, de az tuti, hogy a 2008-as reunion már együtt találta őket. Ekkor már meglebegtettek egy lemezfelvételt is, csak hát közbejött ugye a dobos Armando Acosta halála, és kezdett olybá tűnni, hogy az istenek nem igazán szeretnék, hogy Szent Vitus újra táncot járjon. De aztán 2012. április 27-én megtörtént a csoda, és megjelent egy lórúgással felérő hatása miatt a kereskedelmi forgalomból kivont egykori barbiturátról elnevezett lemez, a Saint Vitus sorában a nyolcadik. A doom metal közönségnek (inkább úgy mondom: nekünk) pedig nincs más dolga, mint földre borulni.

Merthogy ez bizony egy definitív lemez lett, ami nemcsak a Vitusról, hanem magáról szeretett stílusunkról is teljes spektrumú képet ad, olyat, ami alapján egy újszülött is megértheti a lényeget. Szikár, nyers (de remekül megdörrenő) anyag ez, mindennemű cicoma nélkül, egyértelmű, mint egy balegyenes, és legalább annyira hatásos is. Nem ölel rögtön a keblére, míg nem ismer ki igazából, viszont utána elválaszthatatlan társadul szegődik. Hitelesség, őszinteség, becsület, egymásért való kiállás – a doom metal a gyászos hangulaton túl mindig is ezekről szólt elsődlegesen, és ezért is élvez örökös underground tagságot. Az isteni Black Sabbath hatása persze most is – mint mindig - átüt a dalokon, ott kísért Dave Chandler minden egyes mélyre hangolt, lassú, maximum középtempós riffjében, az újfiú Henry Vasquez minden szikár dobütésében, de néha még Wino énektémáiban is (aki amúgy a lemezen egy hangot sem gitározik, nem tudom, hogy bírta ki!).

És a kép annyira változatos, amennyire az csak a stílus adta kereteken belül egyáltalán lehetséges. Elsődlegesen persze a doom himnuszok dominálnak: a kísérteties Let Them Fall, a monumentálisan áramló The Bleeding Ground és az éj sötétjénél is feketébb Blessed Night / The Waste Of Time monolit-páros, de találunk finom hangulati átvezetőt (Vertigo) és szintén pókhálúszövésű gitártémákból kinövő, ám folyamatosn egyre zaklatottabbá váló, és a végére őrületbe torkolló, összetett tételt is (Dependence). És akkor még nem is beszéltünk a Withdrawal kakofón zárásáról, amely a fő dalszerző gitáros kísérlete arra, hogy szétbontsa az agyunkat, egy őrületes trip képzetét keltve, és mi tagadás, komoly sikerrel is jár.

És hát ennyi a játék, mindössze hét dal 33 percben, ami tizenhét év éheztetés után mindenképp nagyon soványka, de ezen csak az lepődik meg, aki nem emlékszik arra, hogy a szentek első öt lemezének mindegyike 35 perc alatti játékidővel bírt - a vele készült interjúnkban Chandler is kiemelte, hogy ez bizony koncepció volt. De ez legyen a legnagyobb bajunk, ez a lemez bizony a maga nemében szinte tökéletesre sikeredett (maximális pontszámot egyetlen okból, a sokszor már túlzottan is idegtépő, és kevéssé izgalmas gitárszólók miatt nem adok), és ma bizony az A38-on lépnek fel, úgyhogy nem is írhatok mást: mindenki a fedélzetre!!!

A Saint Vitus július 4-én este az A38 Hajón koncertezik.