Shock!

Mint a mellékelt ábra mutatja, Göteborgból sem kizárólag nordikus-melodikus death metal érkezik. A most debütáló Smoking Snakes például egészen másban, klasszikus, '80-as évekbeli alapokon építkező hard rockban utazik. A Danger Zone ráadásul utóbbi stílus egyik olyan szárnyvonalán mozog, ami már a fénykorban sem számított éppen túlcincáltnak: ez az a bizonyos rifforientált, néhol egyértelmű heavy metalos behatásokkal tűzdelt, karcosabb változat, amit harminc-egynéhány évvel ezelőtt street rockként is előszeretettel emlegettek.

A svéd négyes a W.A.S.P., a Ratt, a Dokken és a KISS hatását hangsúlyozta az előzetes nyilatkozatokban. A felsoroltak közül egyértelműen az első a legnyilvánvalóbb párhuzam, valamilyen szinten gyakorlatilag az összes dalban tetten érhető Blackie-ék vad, szilaj, zúzósabb attitűdje. Ráadásul úgy a The Headless Children környékén ők is eléggé rámozdultak az európaibb, fémesebb hangzásokra, szóval több szinten adja magát a párhuzam. Martin Pedro „Brett Martin" Liljeqvist karcosabb tónusa, kissé hisztérikus előadásmódja is Blackie-ére hajaz, bár néhol Kevin DuBrow is beugrik róla. Gitárok szintjén a klasszikus Dokken szintén a tengerentúli hajmetálosok szikárabb, fémesebb vonalát képviselte, itt-ott valóban felrémlenek ők is egy-egy riffről, témáról. Rattet és KISS-t én mondjuk kevesebbet hallok itt, de ez már legyen az én problémám.

A régi, nagy nevek persze csalogatóbb mézesmadzagként csengenek, de összességében szerintem akkor is a szintén svéd, egy időre leállt, de pár éve ismét létező Sister Sin a legjobb párhuzam a Smoking Snakesre. És nem csak az alliteráló S-ek miatt: a megközelítés, a stílus, az arányok, maga a hangulat is egészen hasonló a két bandánál, csak ott ugye egy fékezhetetlen csaj őrjöng a mikrofonnál, itt meg nem. A tizenegy dalos album ráadásul kifejezetten harapós, metálos megközelítésű, még az efféle lemezeken kötelezőnek tekinthető ballada is hiányzik róla. A skála a galoppozósabb, heavy metalosabb hard rocktól (Angels Calling, Restless And Wild, We Are Alive) a középtempósabb, himnikusabb hard rockon át (Sole Survivor, Sorrow, Death And Pain, There Is No Tomorrow) a lassabb, melodikusabb hard rockig (Lady Lucky, Excited) terjed.

A banda fazonilag tökéletes, a zene mellett a borító feelingjével is elkapták az aranykor hangulatát, így már elsőre is jó szájízzel indítottam el az albumot, és ez a jó szájíz a későbbiekben is megmaradt. Elvakítani ugyanakkor nem tud a nosztalgia: a Smoking Snakes a régi arénaistenek minőségi, ügyes követője, de a fénykorban ez a lemez maximum a másodvonal aljára fért volna be valamelyik nagykiadónál. Jó hallgatni a dalaikat, de nagyon kiugró, később a bandával emblematikusan azonosítható témákat erre a bemutatkozásra egyelőre még nem sikerült írniuk, és sajnos egy-két olyan szerzemény is akad az eresztésben, ami lefelé lóg ki az átlagból (a Run For Your Life például igazi, hamisítatlan töltelék). Néhol nekem egy fokkal Brett dallamai is formátlanabbak, fésületlenebbek a kelleténél. A smirgli meg a vadság ott van a hangszálaiban, de ez azért még messze nem Blackie – és még csak nem is Liv Jagrell, ha már a Sister Sint emlegettem... – szintje. Viszont egész korrektül szól az album, és Leo Razor művésznevű szólógitáros barátunk ujjai alól is kiszalad néhány igen pofás megmozdulás a 38 perces játékidő alatt.

Rokonszenves ez a csapat, de egyelőre még nem megkerülhetetlenek. Viszont mivel annyira ritka manapság az ilyesmi, fél pont szimpátiapluszt azért megszavazok nekik.