Shock!

A zavaros, toldozott-foldozott első kivételével rendszeresen hallgatom a régebbi Soulfly lemezeket, az utolsó kettőnek különösen nagy híve vagyok, de az Omen még ezek fényében is meglepetést jelentett. Ugyan ki gondolta volna Max Cavaleráról, hogy ennyi év után még képes újat mutatni, ráadásul pont egy ilyen hagyományosabb megközelítésű anyag keretei között? Márpedig képes...

Szó sincs persze arról, hogy az Omen szakítana a jól ismert Max-stílussal, a csöveskinézetű brazil most is ugyanazt a vastag hangzású, riffelős metalt nyomatja, ami mellett egész karrierje során letette a garast, legfeljebb az arányok és az egyes összetevők tértek el egymástól az egyes szakaszokban. Ez a lemez nyílegyenes folytatása az előző kettőnek, vagyis nem tért vissza a korai Soulfly kétkvintes, törzsi rossrobinsonmetalja, sokkal inkább a Dark Ages-en újrafelfedezett thrashes, a Sepultura legszebb éveit idéző stílusban mozognak rajta. Valahogy mégis más az összkép, mint 2005-ben vagy a legutóbbi Conqueren. A zene megmaradt súlyosnak és kompromisszummentesnek, néhol azonban olyan szintű fogósság rejlik a dalokban, amin én például szabályosan megdöbbentem, amikor először hallottam az anyagot. A legjobb példa erre a Rise Of The Fallen, amiben a The Dillinger Escape Planből ismert Greg Puciato üvölt versenyt Max-szel egy szimpla, de annál gyilkosabb riffre, miközben Marc Rizzo olyan gurgulázó, kissé progos érzetű szólódíszítéseket hoz, amilyeneket sosem vártam volna Soulfly lemezen. A végeredmény 2010 egyik leghatalmasabb metal dala, ami innentől fogva a zenekar egyik leghatalmasabb himnusza lesz, ehhez nem is férhet kétség.

És ahogy arra már utaltam, nem ez az egyetlen fülbemászó téma a lemezen. Ha van értelme ilyet mondani – és ugyan miért ne lenne –, az Omen a Soulfly szintjén igazi slágergyűjtemény: már-már nevetséges, hogy a szövegében, zenéjében egyaránt ultraslayeres, zakatoló Jeffrey Dahmer is azonnal beül a fülbe, de tényleg így van, és ami a legjobb, hogy a sokszor túlhúzott korábbi lemezekkel ellentétben az Omenben egy grammnyi felesleges zsírt sem hagytak. Mindössze 40 perces az album, ez a 40 perc azonban maximális intenzitással pörög végig, és szabályosan kivégzi az embert. Legyen szó a már-már death metalos felütésű Bloodbath & Beyond nyitásról, a Prong főnök Tommy Victorral megerősített súlyos Lethal Injectionről, a dzsungelgroove-os Kingdomról (ez is mekkora már!) vagy a Vulture Culture hardcore-döngetéséről, itt tényleg nem történt mellényúlás. Tovább fokozza a hatást, hogy a miniatűr gitárzseni, Marc Rizzo talán minden korábbinál jobban kibontakozik a dalokban, óriási díszítésekkel, gyilkos szólókkal, sőt, néha már-már szinte klasszikus heavy metalos elemekkel színesítve a zenét. Utóbbiak szintén meglepőek – mindannyian emlékszünk még, miket mondott Max a nagy true metal revival idején a klasszikus fémzenékről... –, de tökéletesen illeszkednek a zene összképébe. A Soulfly VII hangulatos instru levezetése a végén pedig pont annyi, amennyi az idegek kisimításához szükséges, mielőtt a hallgató újraindítaná az albumot.

Nem lehet azt állítani, hogy Max a babérjain pihengetne, de amíg ilyen lemezeket készít, addig csak dolgozzon is szorgalmas iramban. Komolyan nem értem azokat, akik a klasszikus Sepultura újjáalakulásáért sírnak...