Shock!

A finn Spiritus Mortis nem alkot éppen a fronton: gyökereik még a '80-as évek végére nyúlnak vissza, de lemezes karrierjük csak a 21. században indult, és azóta sem vitték túlzásba az albumkészítést vagy a turnézást. A The Great Seal az ötödik nagylemezük, amely hat évvel követi a sorban a legutóbbi The Year Is One-t, és fontos újdonságot jelent, hogy volt közben egy énekescseréjük, az utolsó két anyagon hallható Sami Albert Hynninen helyére Kimmo Perämäki került. Ezt leszámítva viszont nincs nagy változás.

A Spiritus Mortis még az undergroundban is a legmélyebb bugyrok egyikében alkot, a játék neve old school heavy/doom, nagyjából olyan nevekkel körbelőhetően, mint a Candlemass, a Solitude Aeturnus vagy a Memory Garden. Vagyis súlyos, fájdalmas, nyomorúságos és sötét a muzsika, ugyanakkor kellően dallamos ahhoz, hogy könnyen rá lehessen akadni, ha épp megfelelő hangulatban vagy. A csapat ráadásul az irányzat avatott mestere, vagyis a fent sorolt illusztris nevek nem pusztán zenei párhuzamként állják meg a helyüket, hanem rokonként is. A The Great Seal ennek megfelelően simán odatehető mondjuk a Sweet Evil Sun mellé levezetésként, ha az bejött, ez is jól csúszik majd. Bár gyanítom, hogy az igazán avatott Candlemass-fanok azért legalább névről ismerik a finneket.

Perämäkivel a mikrofonnál kicsit talán fogósabb lett a banda, mint Hynninennel, egyértelműen ragadósabbnak, könnyebben emészthetőnek érzem ezt a lemezt, mint két elődjét, de mint írtam, a dolog veleje változatlan. Már a borítóval sem árulnak zsákbamacskát, a nyolc dalban pedig továbbra is éjfekete, súlyosan masszás riffek és szépen megformált gitár-, illetve énekdallamok viszik a prímet. Meg persze az a bizonyos hangulat, aminek hallatán nincs középút, vagy azonnal rád telepszik valami kellemesen otthonos érzés, vagy sosem fogod megérteni, mit esznek rajta mások. Mivel az első kategóriába tartozom, bevallom, mindig is furcsállottam, miért nem zenélnek legalább kicsivel szélesebb körnek ezek a bandák, hiszen papíron minden adott náluk hozzá a jó daloktól kezdve a minőségi melódiákig, de valószínűleg nincs is rá racionális magyarázat: zsigerileg érzed, mitől jók, vagy maximum távolról bólintasz elismerően, aztán inkább keresel magadnak valami mást...

Ettől függetlenül persze nem adom fel a reményt, hogy minél többen adnak egy esélyt a The Great Sealnek, mert kiválóan sikerült albumról beszélünk. Nekem például még jobban be is jött most ez a lemez, mint az amúgy szintén tetszetősre sikerült új Candlemass. Nagyon határozott indokaim persze nincsenek a dologra, de valahogy több instant módon ható, kiemelkedő pillanatot érzek most itt, mint Leif Edlingéknél. Az elszálltan kísérteties, vonszolós tempójú Death's Charioteer, a tengelyében egyértelmű Sabbath-riffet villantó Khristovovery, az ultrafogós Feast Of The Lord vagy a hét perc fölötti, lidércesen gonosz Are You A Witch? finálé tökéletes doomhimnuszok, tényleg csak csettinteni lehet rájuk, ugyanakkor a banda nem szorítja be magát kizárólag a Vol. 4, a Psalm 9 meg az Epicus Doomicus Metallicus közé. A Martyrdom Operation például már nyitányában is leplezetlenül Ritchie Blackmore-t idézi, és később is olyan, mintha valami klasszikus Purple- vagy Rainbow-témát ültettek volna át doomba. Érdekes kísérlet, de maradéktalanul működik.

Ennek az alirányzatnak alaptartozéka némi színpadiasság, ez innen sem hiányzik – Kimmo barátunk itt-ott kissé túl is játssza a szerepét, halld például az amúgy szintén roppant erős Skoptsyt –, de összességében tényleg nincs mibe belekötni, baromi erős lemez a The Great Seal, a rétegzene rétegzenéje felsőfokon.