A történelem ismétli önmagát. Dave Grohl kultikus Probot projektje után újfent jött egy dobos, és összerántott egy olyan all-star gárdát, amitől minden jóérzésű rockerembernek összefut a szájában a nyál – és nem a köpéshez. A főhős ezennel a Corrosion Of Conformity (eredeti) agytrösztje, Reed Mullin lett, illetve másodhegedűsként Mick Murphy a My Ruinból. Aztán igen korán feltűnt a páros mellett a rockzene kétségkívül legszerethetőbb figurája, a már említett Mr. Grohl is, és a dolgok innentől kezdve helyeződtek igazából a helyükre. A kreatív mag szépen egymás után olyan neveket nyert meg a projekt szolgálatába – és ez csak példálózó jellegű felsorolás lesz! -, mint Randy Blythe (Lamb Of God), Corey Taylor (Slipknot/Stone Sour), Pat Smear (Foo Fighters/Nirvana), Neil Fallon (Clutch), Jello Biafra (Dead Kennedys), Brian Baker (Bad Religion), Rev. Jim Rota (Fireball Ministry), Tommy Victor (Prong), Nick Oliveri (Mondo Generator/QOTSA/Kyuss), Aaron Beam (Red Fang), Mike Williams (Eyehategod), Pete Stahl (Goatsnake), Greg Anderson (Goatsnake/Sunn O)))), Karl Agell (C.O.C./King Hitter), meg persze Reed legrégebbi és leghűségesebb barátai: Mike Dean és Woody Weatherman. Hát vajon lehet egy ennyire bivalyerős, bármely égetett szesznél ütősebb felállással mellé lőni? A nagy büdös helyzet pedig az, hogy sajnos lehet.
Már az, hogy a különös csoportosulás elnevezése is egy legendás anarchopunk-banda, a Rudimentary Peni egyik dalából származik (amit persze fel is dolgoztak), előre vetítette, hogy itt bizony nem sok finomságra lehet majd számítani, pláne, mikor bejelentették, hogy igazi hc/punk/crossover slágereket fogunk kapni, szám szerint húszat, szűk háromnegyed óra alatt lezavarva. Kapásból felsejlett előttem a C.O.C. legkorábbi (és általam legkevésbé kedvelt) időszaka, és hát nem is tévedtem nagyot. A gond csak az, hogy ennyi neves, és jobbára ultratehetséges embert egybegyűjtve sokkal, de sokkal nagyobbat is lehetett volna álmodni, ily módon ugyanis ez az egész iszonyatosan rutinszagú dühcsomag nem más, mint egy hatalmas kihagyott ziccer.
Azoknál a dalnokoknál, akiktől ez a muzikális világ nem áll túl messze, nincs is semmi különösebb gond: Lee Ving, Jello Biafra, Mike Williams, Trenton Rogers, Tommy Victor igencsak otthonosan mozog ezzel az agresszióval teli univerzumban. Viszont az igazán delejes dallamokra is képes énekesek jól hallhatóan nem találják a helyüket: Corey Taylor még egészen jól elvan, Pete Stahl hangja azonban annyira idegenül cseng ebben a közegben, mintha bohócnak öltözve ment volna temetésre. A legnagyobb szenvedés ezzel együtt is Karl Agellt hallgatni a Devil In This House-ban, vele nem tudom, mi történhetett, megdöbbentően gyenge teljesítményt nyújt, helyenként tök hamis, ha nem ismerném korábbról, azt hinném, igazi kókler az ürge. Pedig hát az ő stílusát aztán tényleg elég jól ismerheti Reed Mullin. Aztán vannak, akik egyszerűen megdöbbentően gyenge dalokat kaptak, Randy Blythe a Hung Out To Dry-ban például egészen olyan, mintha egy Slayer-paródiát nyomna, de nem járt jobban a Municipal Waste-es Tony Foresta sem az iszonyat üres Ignorant People-lel, vagy épp Aaron Beam a hasonló erényekkel rendelkező Your Empty Soullal sem.
Ráadásul alig néhány dal tetszik igazán. Mindenekelőtt legkedvencebb énekesem, Neil Fallon szerencsére itt sem tudott hibázni a jó súlyos Crowned By The Light Of The Sunban, még ha jóval agresszívabban (és kevesebb dallammal) is énekel, mint azt tőle megszokhattuk. Ugyanerről a vonalról frankó még a Reed által énekelt (!) The Dead Hand, a finomabb tételek közül a totál bad religionös Barrio Matt Skibával, mint ahogy a metalos Say Goodnight To The Acolyte is üt a Sacred Reich-os Phil Rinddal a mikrofonnál. Az agresszív vonalról pedig még Lee Ving hozza legjobban önmagát a Big Money-val, ami totál olyan, mintha egy igazán bunkó Fear-szám lenne, mint ahogy a motörheades Bleeding To Death is egészen jó az általam ismeretlen Vic Bondival.
Mindent összevetve Mullin talán túl nagy fába vágta a fejszéjét, túl kevés idő állt rendelkezésre, vagy tudja a fene, mi lehetett a gond, de a végeredmény bizony nagyon felemás lett. Két érdekességet azonban mindenképpen ki kell még emelnünk: egyrészt Dave Grohl majd minden dalban játszik – csak épp nem dobon, vagy gitáron, hanem basszusgitáron! Másrészt pedig Jello Biafra nem másnak a versét üvölti el alig negyven másodpercben, mint a Monty Python-os John Cleese-ét (Ode To Sean Hannity címmel)! Na, ez azért tényleg nem semmi, még ha a Greatest Hits Vol. 1 ezzel együtt sem jó másra, mint hogy bizonyítsa a tétel igazát: néha érdemes megvizsgálnunk közelebbről a kezünkben tartott csillogó drágakövet, véletlenül nem egy kivikszolt kavicsot szorongatunk-e?
Hozzászólások