Shock!

Már a borús hangulatú cím is jelzi: újabb Wagner-oratóriumot kapunk, ezúttal azonban nem a Blackfinger műhelyéből, hanem a The Skulltól. Attól a bandától, ami leplezetlenül egyfajta elvonási tüneteket enyhítő Trouble-pótlékként van jelen Eric Wagner életében, és nem is csak a bongyor hajú mesterében. Mivel ha őszinte akarok lenni, a bemutatkozó The Skull-anyag nekem bizony jobban tetszett, mint a Wagner-mentesített utolsó Trouble-lemez (pedig azt is eléggé szeretem ám). És most itt a második menet, ami újfent nagyon jó, nagyon doom, nagyon szomorú és gyásszal teli – épp csak egy paraszthajszállal ragad magával kevésbé, mint a For Those Which Are Asleep négy évvel ezelőttről.

Amely óta a szintén egykori Trouble-alapító Jeff Olson dobos – régi jó szokásához híven – persze már lelécelt, Ron Holzner azonban maradt, és maradt az ős-Trouble-t megidéző dalszerzés is. Azaz doom minden mennyiségben, és aki a nyitó címadó tétel hallatán nem kapitulál egyből, annak nem is érdemes küzdenie a továbbiakkal. A lemez legsúlyosabb riffje, legpofásabb tempóváltása a középrészben, és a legfogósabb refrén Eric bácsitól, akinek nyilván jócskán koptak már a hangszálai a csúcsévekhez képest, de ha akarja, még mindig úgy szorítja velük össze a szívünket, hogy csak nyögni tudunk tőle. És most nagyon is akarja, mivel a nyolctételes lemez minimum fele kifejezetten gyászos-bűnbánó-önmarcangoló hangulatban telik el, gondoljunk csak a tényleg fullasztó Breathing Underwaterre (kábé a csapat leghatásosabb dala mindezidáig), a pszichedelikusabb From Myself Departra, vagy éppen a már-már lírai búcsúzásra az élettől, ami az All That Remains (Is True) képében jön el. Utóbbi már tényleg nem egykönnyen lenne fokozható, így nem is jöhet más utána, mint az a Thy Will Be Done, amiben visszaköszön a nyitónóta fő motívuma, majd pedig refrénje is – én pedig mindig is szerettem a keretes szerkezetet, így erre is vevő vagyok.

Kár lenne persze azt hinnünk, hogy a háromnegyed óra mindvégig temetőkerti hangulatban telik el, hiszen akadnak azért itt energikusabb darabok is, mint a némileg tempósabban galoppozó Ravenswood, a keménykötésű As The Sun Draws Near, vagy a korábbról már ismert, slágeresebb The Longing. Wagner mester pedig mindvégig hozza a minőséget, de azt azért nem akarom elhallgatni, hogy most bizony kicsit egy kaptafára készültek amúgy is igen jellegzetes dallamai, hajlításai. Az Olson helyére érkezett, ex-Cathedral ütős Brian Dixon minőségi cserének bizonyult, Holzner meg nyilván hozza, amit mindig szokott, és különösebb gond a Keller/Wrong gitárduóval sem akad, még ha ők nyilván közel sem egyenértékűek a Trouble mesterpárosával, de hát ez nyilván nem is lenne elvárható, olyanból az egész színtéren nem túl sok akad.

Hamisítatlan Wagner-munka lett hát az Endless Road, a doom metal Demjén Rózsija egyszerűen zsigereiben érzi ezt a stílust, és még ha a változatosság néminemű hiánya miatt erős nyolcasnál többre ezt most nem is kostálnám, a Desszert Feszt keretében megrendezendő hétfői koncertet bizony már veszettül várom.