Shock!

A „britek legféltettebb titka" esetében kánon-szerűen szokás ismételgetni, miszerint mekkora igazságtalanság, hogy soha nem sikerült úgy istenigazából befutniuk, míg náluknál jelentősen fantáziátlanabb, és sokszor épp belőlük élő zenekaroknak meg de.

Ezt magam is ritka rohadt dolognak tartom, de hát mit van mit tenni, hagyjuk is az ügyet ennyiben, örvendjünk inkább azon, hogy az elmúlt két-három évben micsoda nyaktörő tempót diktál Ginger és vadszívű társulata.

A jó két évvel ezelőtti (természetesen újabb visszatérést jelentő, amúgy remekbe szabott) album idején olyasmiket nyilatkozgatott a vörös ördög, hogy azért lett szimpla Wildhearts a lemezcím, mert ezzel is jelezni kívánnók, hogy ez itten egy új kezdet. Úgy fest, nem beszélt a levegőbe, azóta valóban ezerrel megy a pörgés: a tavalyi év során előbb egy 3 korongos válogatást vágtak a közönség pofájába (The Works), majd lett új lemez, még ha csak korcs is, csupa feldolgozással. (Ha engem kérdeztek, a Stop Us If You've Heard This One Before, Vol. 1. nem lett olyan hű de ütős, bár igaz, alapból nem rajongok a cover korongokért.) Közben régi jó szokásukhoz híven projekteztek mindenfelé, Ginger szólóban is domborított, kettőt is (2007 – Yoni; 2008 – Market Harbour), úgyhogy nem is igen vártam új 'hearts lemezt egy darabig. Aztán mégiscsak lett. Ráadásul ezúttal a felállás is változatlan, ami náluk több mint meglepő.

Sunyi egy lemez lett a Chutzpah!, az egyszer biztos. Elsőre totál úgy gondoltam, hogy nabazmeg, ez hú, de karcsú, aztán szépen lassan csak kijöttek az apróbb finomságok, beértek a gitártémák, pláne azok a hamisítatlan, kitörölhetetlen Ginger-refrének, amik sokszor majdnem olyan közel állnak a popzenéhez, mint a rockhoz. (És igen, továbbra is piszkosul érződik a négy gombafejű hatása a nagy ívű dallamokban, de hát ezt már simán hívhatjuk Wildhearts-jellegnek is.) Mivel a legutóbbi lemez elég markánsan villantotta fel a csapat kísérletezős, morózusabb oldalát, ráadásul az akkori tíz dalból négynek is hat perc fölé kúszott a játékideje, lehetett sejteni, hogy ezúttal könnyedebb lesz a móka, ami így is történt. Sőt, megkockáztatom, az eddigi legkönnyebben befogadható Wildhearts lemez lett a Chutzpah!, ami jószerivel tényleg csak annak feküdheti meg a gyomrát, aki már Pink dalainál is fogja a fejét, hogy hú, ez de nagyon súlyos.

A nyitó The Jackson Whites rögtön egy régi vágású vadszívű sláger: energikus, húzós, Ginger behízelgő dallamai, remekül eltalált refrénje, szarkasztikus szövege védjegyszerű. A Plastic Jebus ezt a vonalat viszi tovább, a szaggatott gitár és a leheletnyi ipari-ízt mutató effektek használata miatt még azt is elhinném, hogy egy jól sikerült Filter dalt hallok, aztán megérkezik az egész lemez legjobb refrénje, amit tuti, hogy hetekre nem tudsz kitörölni a füledből. A fő énektéma amúgy az utolsóként érkezett Scott Sorry basszertól származik, ráadásul mind a négy tag vokálozik, egészen frankón.
A hármas The Only One tölti be a bugyinedvesítő dalocska szerepét, nem ballada ugyan, csak ultra-dallamos, nekem már túlzottan is az, némi képzelőerővel akár még egy The Chemical Romance lemezre is rá tudnám gondolni. Viszont szemmel láthatóan komolyan gondolják a dolgot a srácok, mivel ez lett a felvezető single, hát, lelkük rajta. A John Of Violence azért már jóval jobb, csak itt meg az énektéma idézi annyira Billie Joe Armstrongot, hogy olyan, mintha a Green Day American Idiotjáról maradt volna le – amin azért húzónóta lett volna. (A ki hatott kire kérdés persze ezúttal is helytálló.)

Még mielőtt csüggedni kezdenénk, a remekbe szabott elnevezésű You Are Proof That Not All Women Are Insane korai időket idéző zabolátlansága, és a Cardiacs-főnök dicséretét zengő, fémes zakatolást acsarkodós verzével, majd mézédes dallamokkal vegyítő Tim Smith (a lemez legjobbja) csuklóból helyreállítja a jókedvet. De telitalálat a zongorás intróval kezdődő, majd bekeményedő Low Energy Vortex, a megint csak jókora Beatles-ízt tartalmazó (és megint csak kitörölhetetlen refrénnel bíró) You Took The Sunshine From New York is, a parti-himnusz Mazel Tov Cocktailról már nem is beszélve, amelynek a nyitó riffje még az AC/DC-nek is jól állna (ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, jól is áll). A címadó káosza pedig végre megtöri a három-négy perces slágerek sorát, összetett darab a szentem, diszkós énekeffektektől punkos reszelésen át laza zongorázgatásig minden belefér, és én éppen az ilyenfajta Wildhearts darabokért vagyok oda a leginkább, úgyhogy kirobbanó örömmel köszöntöttem. Még ha ezzel is vége is a mókának.

Mondom, sunyi lemez lett a Chutzpah!, közel sem olyan jó, mind a 2007-es volt, több szóló is elfért volna rajta, azonban szépen lassan beeszi magát a hallójárataidba, és ha nem figyelsz, simán arra eszmélsz, hogy már megint a Mazel Tov Cocktailt hallgatod. Hát ezért (is) olyan zseniális ürge ez a vörös brit, még akkor is kiugróan jót csinál, ha nem csinál semmi különöset. És úgy a kunszt csak igazán.