A Wildhearts egy jelenség. Megkerülhetetlen. Azoknak legalábbis mindenképp, akik egy kicsit is érdeklődnek a glam/punk rock gyökerekkel rendelkező, populáris dallamokat és keménykötésű riffelést egyaránt tartalmazó, jobb híján szimplán csak rock and rollnak hívott zene iránt.
A Vadszívűek 1989 óta tartó históriája több szereplős, mint a Szabó család és a Barátok közt együttvéve, és pont annyira lineáris, mint egy David Lynch-film cselekménye. A biztos pont ugye David Walls, aki jó ideje a jobban csengő Ginger névre hallgat, és aki legalább annyira őrült, mint amekkora zseni. A kezdeti időkben szinte évről-évre változó összeállítású bandája élén minimum két klasszikus albumot adott a rockzenének (Earth vs. The Wildhearts; P.H.U.Q.), és zenéjével nagyban hozzájárult a Backyard Babies, Hellacopters, Turbonegro-féle deviánsok általam is igen kedvelt muzsikájának kialakulásához.
A világsikerhez való potenciál simán megvolt bennük, és az, hogy ez végül mégsem jött össze, sajnálatos tény ugyan, ám korántsem érthetetlen. A rossz időzítésen (a kilencvenes évek eleje nem igazán kedvezett az efféle beleszarós bulizenék számára) és a zord külső körülmények összjátékán túl nagyban hozzájárult ehhez a srácok ipari mértékű alkohol- és drogfogyasztása, valamint az a tény, hogy enyhén szólva sem a könnyen kezelhetőségükről voltak híresek. Ennek alátámasztására elég feleleveníteni azt az esetet, amikor lazán szétkapták a Kerrang! szerkesztőségének számítógépeit, mivel az egyik újságíró nem éppen a valós tényeket írta le velük kapcsolatban. Vagy amikor Danny McCormack basszer azért nem utazott vissza egy amerikai turnéról a csapattal, mert az útlevelét már korábban eladta, hogy drogot szerezhessen magának. Súlyos sztorik, de hát ilyenekből épül a legenda. Aztán persze párszor fel is oszlottak - először '97-ben, majd az ezredforduló környéki kambekket követően 2005-ben ismét -, Ginger bácsi szólóban is nyomul, projectezik is, zajlik az élet. De hát csak nem bírja ő sokáig vadszívű barátai nélkül, úgyhogy 2006-ban újra összetrombitálta két régi fegyvertársát, az őstag CJ gitárost, illetve a csapat pályájának legtermékenyebb szakaszában már szintén tag Ritch Battersby dobost, és a továbbra is elvonóról-elvonóra járó Danny helyett leakasztotta az Amen basszerosát, Scott Sorryt. 2007-ben pedig így megerősödve kiadtak egy tíz számos albumot, ami kábé az év legjobb rock n' roll lemeze volt.
A kezdő Rooting For The Bad Guy rögtön egy hatalmas telitalálat. Minden a helyén van: Ginger és CJ fémes riffjei, nagyszerű szólómunkája, Ritch Battersby feszesen pattogó, a dalt részekre tagoló dobjátéka, legfőképpen pedig az a dallamos gitártéma az ötödik perc környékén, ami miatt egyszerűen muszáj egymás után többször meghallgatni a nótát. Még akkor is, ha nem éppen rövid, laza kilenc percével – tipikus Wildhearts fogás – a lemez leghosszabbja. És akkor a humoros szövegről, meg a hihetetlenül fogós refrénről még nem is szóltam, ráadásul ki ne szeretne olyanokat üvöltözni, hogy a rosszfiúknak szurkolok?
Az első single The Sweetest Song címével ellentétben egyáltalán nem nyálcsorgatós, az elég alpári mondanivalójú verzék acsarkodós szövegköpködése után a refrén na-na-na-názása pedig sokkal inkább kelt gúnyos hatást, mint összeborulós hangulatot. Ugyanez a fanyar gúny érhető tetten abban, hogy az ultradallamos, igen erősen a Green Day American Idiot albumára hajazó The Revolution Will Be Televised simán elmenne listavezető popdalnak, ha a vörösesszőke őrült nem égő városokról, meg olyanokról énekelne behízelgő dallamokat, hogy egyedül érkeztél a világra, és meghalni is magányosan fogsz. Méltó párja a darálós szöveggel és elég idegesítő refrénnel ellátott, politikai mondanivalójú New Flesh, ami elsőre nem nagyon jött be, aztán lassan kezdett ez is felzárkózni a többihez. Még mielőtt csüggedni kezdtem volna, beérkezett a Slaughtered Authors, a dal, amiért egymagában érdemes lenne beszerezni a lemezt. A Bad Guy-hoz hasonlóan összetett, igen hosszú tétel, és a melankolikus hangulat mellett a pszichedelikus merengéstől kezdve a már-már thrashes riffelésig majd' minden felbukkan benne - bizonyítandó, hogy a jelenlegi felállás talán tényleg a legerősebb Vadszívű-formáció. Ginger jó szokásához híven már a verzék olyan dallammal bírnak, melynek hallatán – ha lenne igazság – minden agyonsztárolt, tehetségtelen emo / melodicore / mittudoménmilyenújcímkévelellátott csapatocska szedné a sátorfáját, és elhúzna szépen a francba. A refrén meg egyszerűen kitörölhetetlen.
Nem akarok minden poént lelőni, így már csak két dalról emlékeznék meg. A Hard Way végre azt a jó öreg koszos-dögös rakenról hangulatot ontja magából, amiről végső soron a Vadszívűek anno elhíresültek, a turnéélet „szépségeit" taglaló szöveg, valamint a penge szóló miatt pedig tuti koncertkedvenc lesz belőle. Jó lenne, ha erről egyszer mi is meggyőződhetnénk. Végül a Destroy All Monsters hat és fél perces zárása tömény zúzda, ebben aztán a bevezető fél perc fájdalmas énekén kívül nyoma sincs dallamoknak, simán minden idők legdurvább Wildhearts témája, amiben megint csak Ritch sziklaszilárd dobjátékát emelném ki. Kicsit talán furcsa is tőlük ez a brutalitás, de jó, hogy itt van, mert az előtte lévő egy-két szám bizony elég jellegtelenre és talán túl jól fésültre is sikerült. A Destroy-ra ráadásul sikerült összehozniuk egy olyan kedves kis klipet, aminél betegebbet és undorítóbbat tényleg nem nagyon volt szerencsém megcsodálni. Amennyiben gyengébb gyomrúak a megtekintése mellett döntenek, javallott hányászacskót készíteni a klaviatúra mellé. Én szóltam.
Az önmagukról elnevezett album a legutóbbi idők bénázását követően végre újra egy ereje teljében lévő Wildhearts-ot mutat, akik talán még egészségesebbek is, mint korábban bármikor. Valószínűleg sosem fognak az őket megillető helyre kerülni, de szerintem ebbe már régen beletörődtek, amíg pedig ilyen albumokat képesek összehozni, nem is lehet kérdéses, hogy van-e értelme folytatni. A legjobb Wildhearts lemez a P.H.U.Q. óta. I'm rooting for The Wildhearts!
