Shock!

A floridai Torche az ellentmondások bandája. Zenéjüket stoner/sludge metalként szokás aposztrofálni, de esetükben ez tényleg csak és kizárólag jobb híján vagyon így. Mert igaz, hogy riffjeik legtöbbször sludge mocsokkal röfögnek bele a hallgató pofájába, viszont legalább ekkora hangsúlyt fektetnek a mindent átható dallamokra is, amelyek helyenként bizony egy pop metal bandának is becsületére válnának. Hallgasd csak meg remekbe szabott 2008-as lemezüket, a Meanderthalt, és rögvest érteni fogod, hogy miről beszélek!

Aztán az sem túl szokványos, hogy ebben a szőrös, sörhasú, ronda férfiakkal telezsúfolt zenei miliőben egy csapat frontembere nyíltan felvállalja homoszexualitását, Steve Brooks énekes/gitáros pedig éppen így tesz (még ha ennek a zene szempontjából vajmi kevés is a jelentősége). De minek is beszélek ennyit – elég megnézni a szürreális borítót ezekkel a szivárványt okádó, édességeket habzsoló, hasukban tengereket/épületeket/hegyeket viselő szörnyecskékkel, hogy egyből leessen: ez nem épp egy hétköznapi négyes.

A zenekar négy éves várakozást követően kiadott harmadik lemeze nem fog egyértelmű (legalábbis azonnali) tetszést kiváltani régi rajongóikból, viszont abszolúte alkalmas arra, hogy új híveket szerezzenek. Ez az anyag ugyanis minden eddigi munkájuknál dallamosabb, hiába végezte a keverést ismét a jó haver Kurt Ballou (Converge). Hogy ez mennyiben köszönhető annak, hogy a fajsúlyosabb riffek gazdája, Juan Montoya elhagyta a fedélzetet, nem tudom, de az tuti, hogy a Harmonicraft rögtön két akkora slágerrel nyit (Letting Go, Kicking), amiket olyannyira nem nehéz befogadni, hogy ha az MTV még foglalkozna zenével, akkor tutira fő rotációban nyomatna. Aztán a hármas Walk It Off punkos egyszerűsége és dühe végre kibillenti a karcosság-mutatót, amire csak rásegít a remek Reverse Inverted, ami végre egy igazi sludge zúzda. Úgy fest, Steve Brooks sem felejtette el, hogy kell igazi szutykos gitártémákat eregetni, de az igazi hátba veregetést mégsem ő, hanem Rick Smith dobos zsebelheti be: az egész lemezen nagyszerű teljesítményt nyújt, fifikás témáit öröm hallgatni.

A remek szólóval megkoronázott In Pieces és a valóban „kígyóbűvölősre” sikeredett Snakes Are Charmed szintén tetszetős darabok, tökéletesen hozzák a dallamos/zúzós keveréket, azonban az idegbeteg Sky Trials másfél percét követően sajnálatos módon megbicsaklik a dolog – a Roamingtól a Kiss Me Dudely-ig elterülő tartományban nem sok fogódzót találtam, talán csak a Skin Moth lezárását, de ez meg sajna totális Nirvana utánérzés. A kedvem a Solitary Traveler alatt rázódott helyre, ez a fajsúlyos lassúságú darab valóban jól jött végre, de az ezután következő címadó az, ami a „legjobb” címet kiérdemli, ugyan ez az instrumentális tétel valójában nem más, mint párhuzamos skálázások egymásra csúsztatva, de olyannyira fogósan van megcsavarva az egész játék, hogy muszáj volt újra meg újra meghallgatnom. A lemez legsúlyosabbja, a Looking On (ami kis túlzással önmagában olyan hosszú, mint három másik szám) végül egész sötéten zárja ezt a jól sikerült, azonban a tökéletestől igen-igen messze lévő korongot.

A Torche maradt az ellentmondások bandája, sőt, minden eddiginél jobban az. Elsőre én is húztam kicsit a számat a nem is annyira elvétve felbukkanó powerpop „keménységű” megoldások hallatán, de aztán hallgatásról-hallgatásra mind jobban beérett a dolog. És végül is, gond nélkül el tudom hinni, hogy ez a Torche igazi hangja, akkor pedig sok sikert hozzá! Mi pedig a Shock! vagyunk, úgyhogy mi mást adhatnánk nekik, mint egy erős nyolcast.