Shock!

„Ezt a lemezt emberek készítették, és nem gépek" – áll a Trident Beat címre keresztelt albuma bookletjének belsejében, én pedig először igencsak furcsállottam, hogy ezt éppen az a zenekar hangsúlyozza ki ennyire, amelyik 1996-ban, az Újabb technológiák című nagylemezén Magyarországon az elsők között próbálta meghonosítani azt a zenét, amit emberek és gépek együtt alkotnak. Persze, tudom, ez már nem ugyanaz a Trident, hiszen a tagságnak mindössze a fele maradt meg abból a korból (Demeter Zoli – gitár/ének és Papp Zsolti – dobok/vokál), és nyilván a kijelentés sem az indusztriális zene szembeköpését célozza meg, hanem arra akar utalni, hogy a Beaten elsődlegesen az olyan, leginkább emberekre jellemző dolgok lesznek fontosak, mint az érzések és a gondolatok. Ez pedig valóban így is van.

Persze, már az eredeti Trident is ilyen volt: a legelső Metal Hammeres Demonstráció válogatást nyitó (!) Megöl a hideg, illetve a '95-ös Mélyen és üresen kazetta is olyasmi zenét rejtett, amit simán be lehetett volna passzintani a grunge/alternatív metál skatulyába. Ugyanúgy, ahogy most is. Csak hát, ami akkor pontosan megfelelt a korszellemnek, az mára merő nosztalgia, és nem, ezt a legkevésbé sem lesajnálóan írom, mivel én bizony imádok nosztalgiázni, és mi tagadás, a grunge-ot is igencsak szeretem. Pláne, ha valaki olyan igényesen és a legkevésbé sem porosan műveli, mint a berettyóújfalui négyes.

A Beat rendkívül meggyőzően kezd: az energikus, gőzmozdonyként dohogó Kísértés nyitánya után a játék a kettes Jobb lesz alatt még jobb lesz (bocs). A rendkívül pozitív mondanivalóval bíró („Egyszerre minden és semmi legyél, / Többé válj annál, mit eddig tettél!"), dallamosabb, a végére aztán szépen bedurvuló dal olyan, mint amilyet idehaza a Polonkai-féle Pearls Of Long Loved Years csinál, és milyen jól teszik! A rockosabb, pattogós, a Velvet Revolver megoldásait Foo Fightersszel keresztező Útvesztő pedig úgy csap állon, mint a borítón az a szöszi hölgy az ellenfelét. Bitang kezdés, mégis azt mondom, hogy az Égig ér és a Fehér zaj kettőse valahogy jellemzőbb a Beat egészére nézve: az előbbi Kahut Jóni remek basszus-felvezetőjével ellátott, full Black-Out-élmény, leginkább tán az Ezüstkötet idejéből, az utóbbi pedig a lemez legfinomabb, fél-akusztikus tétele, ami elmenne Storm The Studio-szerzeménynek is, az ének például kimondottan fodis. Kowa és Fodi – nem könnyű ennek a két fazonnak a levetett (?) cipőibe lépni, és az, hogy a KabinLázban is bizonyító Papp Norbi mégis így tesz, híven jelzi a kvalitásait. Ugyan az elődökhöz még nyilván nem teljesen ér fel, de akkor is, a mai Tridentnek egyértelműen ő jelenti a titkos fegyverét.

A lelkét pedig egyértelműen Demeter Zoli gitárjátéka, aki, ha kell, a későbbiekben is megbízhatóan hozza a grunge hangulatot (Hangold át!, Ami megmarad, Reggeli dal), a nyers, zajosabb világot (Medveölő, Bakancslista), a grunge keményebb oldalát felvillantó megoldásokat, ahogy azt anno a jó öreg Alice In Chains / Soundgarden kettőstől megszokhattuk (Úgy, mint eddig, Rád vár), vagy éppen a Red Hot Chili-ízű, némileg lelazultabb, funkos perceket (Egyre közelebb, Otthon). Utóbbi dal egyébként a kedvencem az egész lemezről, talán még mellé pakolva a harapósabb Szakadékot, meg a korábbról már ismert Rád vár többszólamú refrénekkel megtámogatott zord zárását – és hát éppen ez az utolsó három szám a tizenötből, ami rendesen aláhúzza, hogy mindenképpen megéri végigülni a show-t.

És igen, ha már itt járunk: pontosan ez az anyag egyetlen, ám annál nagyobb hibája. Egyszerűen túl sok a tizenöt dal, túl hosszú a majdnem egyórás játékidő, a kevesebb bizony most is több lett volna, pláne, hogy azért figyelnek itt töltelékek is. Meg is mondom, én miket hagytam volna le: az Ami megmaradból sajnos nekem alig valami marad meg, lévén elég unalmas, a Reggeli dal az ilyesmi jellegű anyagokon szinte kötelezően felbukkanó, kedves kis fél-akusztikus (és totál felesleges) darab, de ha nagyon akarom, a Bakancslistáért sem vérezne a szívem, még ha utóbbi ritmikailag igencsak jót is tesz a lemeznek. Ami viszont jó itt, az nagyon jó, és ebbe nyugodtan beleérthetjük a Soundset stúdióban Gyarmati Balázs által kikevert hangzást is: sokszor szellősebb, nem nyom agyon, ahol kell, ott viszont szépen megdörren. Zárásként pedig még egyszer kiemelném az ifjú titán dalnok teljesítményét, akitől, ha nem tévedek nagyot, a dalszövegek többsége is származik, amik hajszálvékony pókhálón egyensúlyoznak a realitás és az absztraktabban megfogalmazott, de a legkevésbé sem blőd képek között. Igazán kellemes hallgatnivalót jelent tehát a Beat, a magamfajta nosztalgiázni vágyó, vén hülyék akár még az évvégi listáikra is nyugodt szívvel felpakolhatták. Ütős lemez lett, hogy stílszerű maradjak.