Shock!

Az Ulver az ezredfordulós korszak szélsőségesen steril stúdióprodukcióitól eljutott odáig, hogy immár koncertfelvételek mentén, saját szabályrendszere szerint építi fel produkcióit. E koncepció, amit már az előző album, a Messe I.X-VI.X kapcsán is alkalmaztak, nyilván nem példa nélkül álló, mégis egészen sajátos megközelítés: az élőben rögzített alapanyagot szedik szét darabjaira, majd rakják össze a stúdióban, különböző extrákkal megtoldva. A végeredmény így egy hibrid, mégis egységes formát mutató összeállítás lesz, ami úgy képes a tökéletességre utazni, hogy a mesterséges körülmények között reprodukálhatatlan, koncerttermi vibrálást is magába gyűjti. Kristoffer „Garm" Rygg és társai ráadásul már ez utóbbit is egyéni recept szerint teremtik meg.

Nagyjából napra pontosan két évvel ezelőtt volt szerencsém személyesen is részt venni annak a turnénak a bécsi állomásán, ahonnan a jelen koncepció eredeztethető – ettől még persze csupán helyzeti előnyben vagyok a végső megfejtés felé. A csillagjegyek latin neveinek kezdőbetűiből összegyúrt címmel ellátott, tizenkettedik Ulver-sorlemez abból az alapgondolatból született, hogy az aktuális koncertprogram összeállítása lehet a megszokottnál sokkal izgalmasabb, egyszersmind veszélyesebb folyamat is, ha azt döntő részben a pillanat szeszélyére bízzuk. A kulcsszó tehát az improvizáció, ami sokak szerint a zenészlét végső kiteljesedése, ugyanakkor a legteljesebb fokú összhangot és bizalmat is feltételezi az előadók között. Ahogy az már náluk megszokott, norvég hőseink ezt a kísérletet sem aprózták el.

Mindennek ismeretében nem meglepő, hogy a nagyrészt instrumentális, 80 perces anyagot a kritikák egy része az egekbe emeli, míg másik részük gyakorlatilag semmit sem tud vele kezdeni. Én csak annyit állíthatok határozottan, hogy otthoni környezetben lényegesen jobban tud működni ez a komótosan építkező zene, mint annak idején egyik lábunkról a másikra állva a koncerten, de ahhoz már kimondottan speciális hangulat kell, hogy akár csak részleteiben is befogadjuk mindezt. Ha már legutóbb a Messe projektből kimaradt, a szálakat ezúttal a sivító gitárokért is felelős Daniel O'Sullivan fogta össze, aki tudomásom szerint az egész „free rock"-koncepció értelmi szerzője, nem mellesleg a lemez „súlyát" is elsősorban az ő jelenlétének köszönhetjük.

A két extra ütőssel (az ő teljesítményükre külön érdemes odafigyelni) kiegészült csapat jellemzően az újkori életmű egyes kiemelt témái köré építette fel a műsort – a friss megközelítésben többnyire ezek is újszerűen hatnak. Az ulveresen megcsavart hangszőnyegek között így felismerhetjük a Doom Sticks (itt Moody Stix), a Tomorrow Never Knows (Ecclesiastes) vagy az England (England's Hidden) alaptémáit, a csúcspont azért nem is lehet más, mint az egymagában álló, örök „sláger", a Nowhere/Catastrophe kibővített változata. Utóbbiban Garm leteszi elektronikus játékszereit, és kiáll végre a mikrofon elé, ilyenkor pedig általában szem nem marad szárazon. A Perdition City/Quick Fix érát favorizáló merítés kellően széles, csupán a black metalos korszak fanatikusainak kell (megint) csalódniuk.

Azt viszont ne várd tőlem, hogy a végső kérdést eldöntsem: ez egyszerre a tökéletesen szabad művészet és annak groteszk kifordítottja. Annyi bizonyos, hogy az Ulver itt is a falig ment el, és mindenét nekünk adta. A kalapom elsősorban ez utóbbiért emelem meg most.