Shock!

Végül is minden csupán rögtönzés – mondta egyszer Charlie Chaplin, de én azért mégsem hittem volna, hogy ezen állítás egyszer a farkasodúból kivigyorgó Ulverrel kapcsolatban is megállja majd a helyét. Persze tudom, számos váratlant húzott Rygg professzor társulata az utóbbi években, de egy nagyobb részben improvizációra épülő előadás még a zenekar megújult nézőpontjából szemlélve is valószínűtlen ötletnek tűnt. Az audiovizuális összhatás azon egységében, melyet az urak kezdettől fogva megcéloztak, számomra egyértelműen tájidegennek hatott a jammelés „eretnek" gondolata. Az idők persze változnak, és mi is változunk velük, Bécshez közelítve mégsem számíthattunk másra, csupán a váratlanra. Utólag is csak egyetlen dologban vagyok bizonyos: a koncerten kapott lökéshullám elsimulása után sem csökkent a bennem lévő kérdések száma.

A rögtönzés szót a tavalyi Roadburn koncert óta lehet felemlegetni a Farkasokkal kapcsolatban, az ott hallható monumentális impromptu tétel pedig egyfelől tökéletes, másrészről semmilyen egzakt módon nem kezelhető viszonyítási pontként szolgálhat ahhoz a néhány fellépéshez, melyet az Ulver ez év februárjára kitűzött maga elé. Ha jól emlékszem, mindössze egyetlen ehhez hasonló próbálkozás történt hazai pályán, még a tavalyi évben – az oslói történéseket azonban valamilyen technikai baki folytán nem sikerült rögzíteni. Az ötlet azonban ezek szerint gyökeret vert, mert egy efféle kísérlet megfelelő színpadra alkalmazásához csupán a jó szándék a legkevésbé sem elégséges feltétel. Mint minden megmozdulásukban, a téli koncertekben is hatalmas mennyiségű előzetes tervezés nyomaira bukkanhatunk, melynek kifejtését rettentő gáláns módon az egyes esték hangulatára bízzák. Ezt nevezik jobb helyeket ínyencfalatnak.

A zenekarnak akadt némi logisztikai problémája a Zürich-Bécs útvonalon, így a kezdés is csúszott egy órával, de az ajtó előtt toporgókat legalább semmiféle felvezető produkcióval kapcsolatos aggodalom nem kötötte le, lévén aznap este csak az Ulver állt színpadra. A szépen feldíszített merchpult és a büfé viszonylatában át lehetett vészelni a kósza perceket, hogy a koncert aztán magától értetődő pontossággal vegye kezdetét, és ejtsen kétségbe, úgy másfél órán keresztül. A Bécsbe exportált színpadi felszerelés főleg rocker-szemmel nézve festett nagyon furán, hiszen a frontot egy jobb híján DJ-pultnak nevezhető, hatalmas asztal bitorolta, mely mögött a szakállas falkavezér és az állandó tagság peremén egyensúlyozó lemezlovas, Ole Alexander Halstensgård uralta a teret. Idővel ráeszmélt az ember, hogy az előadást valójában ők irányítják, és a mellettük dolgozó billentyűs és gitáros, valamint a hátuk mögé bújtatott dobos és ütőhangszeres kollégák „csupán" az alapanyagot biztosítják a pillanat művészetéhez.

Már-már cinikus mosollyal állapíthattuk meg újfent, hogy annak ellenére, hogy a zenekarból négyen is a közvetlen frontvonalban sorakoztak fel, az Ulver introvertált habitusán ez meg sem látszik. Magyarul a társulat ma is leginkább magában és magának játszik, a közönség irányába tett gesztusaik némi integetésben jobbára kimerülnek. Ellenben az szintén egyértelmű volt, hogy ez nem ugyanaz a csapat, amely nem csekély önmagába és közönségébe vetett kétséggel mutatkozott be nálunk is 2010-ben, első valódi turnéján. A finom gesztusok, az alkalmankénti összevigyorgás és a megdöbbentően lazán megélt koncerthangulat bárkit meggyőzhetett erről, miközben természetesen ezúttal is teljes koncentrációval, az elmaradhatatlan vetítéssel összhangban működtek. Utóbbi monokróm megvalósításában, ezen a kisebb vásznon hatásában számomra elmaradt a várttól, de remélhetőleg lesz még alkalmunk később ezt az eredeti szándék szerint, mondjuk egy DVD-n visszanézni, és helyénvaló módon megdöbbenni.

Nincs különösebb jelentősége, de mások által is megerősített számításaim szerint hét tétel fért a rendelkezésre álló kilencven percbe, megtoldva a szokásos, újfent értelmezhetetlen levonulós-felvonulós aktussal a „ráadás" előtt. A setlist korrekt összeállításába a mindenható internet tanúbizonysága szerint is jópár embernek beletört már a bicskája, én ezzel meg sem próbálkozom. Általában egy-egy múltból kiválasztott dal köré építették fel a kompozíciókat (a nyitó England vagy a levonulás előtti Nowhere/Catastrophe(!!!), illetve a tényleges záró Eitttlane lehet ilyen példa), és akadtak vadonatúj témák is, de maga az este bizonyosan nem önmagában az egyes dalokat szólította színpadra, mint legutóbb. A meglehetősen ambiciózus tervek szerint minimális vokális támogatással, ritmushangszerek dominálta hangzásban kellett felépülnie az instant varázslatnak, amely azután a maga életét élhette a hallgatókban, többé-kevésbé mindenkiben kiváltva a maga külön bejáratú hatását.

Feltűnhetett már, hogy személy szerint nem a hozsannázók táborát gyarapítom ez alkalommal, de ennek az egyéni komfortérzeten kívül igazán semmi jelentősége. Élőben látni ezeket az ikonikus zenészeket, ráadásul közben még a közel másfél évtized múltán végre élőben is debütáló Nowhere/Catastrophe-t is meghallgatni, önmagában feledtetné még az esetleges keserveket is – de bánatról itt egyáltalán nincs szó, csupán valamiféle hiányérzetről beszélek. Azt a fajta, elvárások nélküli abszolút nyitottságot, mely jelen muzsika befogadásához szükséges lett volna, nem tudtam maradéktalanul magamra erőltetni, és ennek a szépen kitömött nézőtéren uralkodó, jól ismert körülmények sem kedveztek. A kezdeti aránytalanságokat korrigálva végül a hangzásra sem lehetett rossz szavunk, a hatalmas mennyiségű ütőhangszer már megszokottan hibátlan megszólalása pedig remekül ágyazott meg a műértő élvezetnek – ezt tényleg így illik, és csak így lehet. Garm/Rygg, a performansz főkolomposa újfent nem lemezminőségben, de szinte végig kifogástalanul énekelt, és szem nem maradt szárazon.

Merész, megosztó előadások születnek most Európa néhány szerencsés pontjában, mellyel kapcsolatban a legérdekesebb kérdés az lehet, hogy e tapasztalat miként csapódik majd le kedvenc zenészeink elméjében. Szerencsére az Ulver mellett továbbra sem lehet (legalábbis) rácsodálkozás nélkül elmenni, részemről pedig e tapasztalat jelen esetben kielégítő. Sőt, éppen e képességük teszi őket a kortárs zene egyik leginkább megbecsült intézményévé, ahonnan még számos érdekességgel számolhatunk a közeljövőben is. A farkasveremben mostantól bármi megengedett.

Fotók: DJ Eraserhead