Shock!

Tökéletesen érthető, miért igyekezett nagy publicitást csapni a Roadrunner annak, hogy a kiadó csapatainak dalaiból állt össze a God Of War III hivatalos soundtrackje, hiszen a PS3-játék a megjelenésétől számított mindössze egy hónap alatt több mint 1,1 millió példányban fogyott világszerte, amihez hasonló eladásokról a halódó lemezipar ma már javarészt csak álmodozik.

Nyilván az EP-n szereplő csapatok is sokat profitálhatnak abból, ha a nevük összekapcsolódik egy ilyen sikersztorival, még akkor is, ha többnyire eleve ismert nevekről van szó. Ettől azonban a végeredmény még nem valami tigris...

Az ötszámos soundtracket a Killswitch Engage nyitja a My Obsession című dallal, ami elvileg új szerzemény, de simán szerepelhetett volna a tavalyi albumon is. Jók a dallamok, húzós a tempó, de nagyjából ennyit tudok elmondani róla. Adam Dutkiewicz vélhetően álmából felkeltve is bármikor össze tudna ütni pár perc alatt egy efféle nótát, lehet, hogy pontosan így is történt. Abszolút feledhető a dolog, csak úgy kiköpte a Killswitch-automata. Az új dobossal, Nick Augustóval felálló Trivium Shattering The Skies Above-ja még ahhoz képest is meglepően zorall, hogy a legutóbbi Shogun lemez is keményebb volt az azt megelőző The Crusade-nél, de hiába Matt Heafy üvöltése és a nótába szuszakolt blastbeatek, sajnos ez sem valami nagy durranás. Persze nem is rossz, hanem inkább valahol a kettő között helyezkedik el: semmilyen... A refrén már-már fájdalmasan tipikus és kiszámítható, egyedül a szólót tudom igazán dicsérni. Az új albumtól lényegesen többet várok ennél a szintnél.

A Dream Theater 7 és fél perc feletti instrumentális, zúzós gerincű Raw Dogjában minden ott van, amit csak Mike Portnoyéktól vár az ember, összetett, technikás, kifejtős, bla-bla-bla, mindössze egyvalami hiányzik belőle, az viszont nagyon: az ihlet. Hiába a témahajigálás, hiába a sok ötlet között megbúvó számos ízes megoldás, jól elkapott váltás, ez az egész leginkább tényleg csak egy lövöldözős játék aláfestéseként állja meg a helyét, akkor is inkább csak részleteiben, mintsem komplett dalként. Jéghideg profizmussal összekalapált lélektelen iparosmunka. A Las Vegas-i Taking Dawn elég alaposan berobbant a köztudatba az elmúlt hetekben, a közönség keblére ölelte a bandát, a kiadó is erőteljesen nyomja őket mindenfelé (nyáron már a Download fesztivál főszínpadán játszhatnak majd), de sajnos náluk is azt kell mondanom, hogy a This Is Madness sem véletlenül maradt le a zseniális Time To Burn debütről. Nincs különösebb gond ezzel a legtöbb daluknál metalosabb, súlyosabb témával, erőteljes és dinamikus, a szóló pedig itt is hatalmas, de összességében nem veszi fel a versenyt a lemez bődületes slágernótáival.

A sok összehúzott szemöldökű gitárzúzás után pihentetés gyanánt az Opeth akusztikuskodik nekünk egyet a The Throat Of Winterben. Szép, kellemes, ábrándozva el-elmélázik az ember Mikael Akerfeldttel a jellegzetes harmóniák közepette, de különösebb érdekességek ebben sem történnek. Érzésem szerint ők is valami elfekvő szerzeményt kaparhattak elő ide valamelyik winchester mélyéről... Az összeállítást a New Jersey-ből érkezett, a Taking Dawnhoz hasonlóan röhejesen fiatal tagokból álló Mutiny Within zárja. Az ő albumuk is most jelent meg, egyelőre még nem hallottam, de ha a The End úgy viszonyul az azon szereplő nótákhoz, mint a többi banda itt szereplő nótái a sorlemezes dolgaikhoz, akár még valami jó is kisülhet az egészből, így aztán mielőbb csekkolni fogom a dolgot. Egyéniséget ugyan jottányit sem hallok a szintivel alázengetett, kicsit üvöltős, de emellett is nagyon éneklős – és nagyon kommersz – modern metalban, de Chris Clancy hangjában és jól megformált dallamaiban mégis rejlik valami olyan, ami miatt képes vagyok bekajálni.

Egyszeri érdekességnek rendben van ez az EP, de kéretik a helyén kezelni: remek csapatok közepes dalai ezek. Azaz ha esetleg nem ismernéd őket, egyik bandát se az alapján ítéld meg, amit itt hallasz tőlük...