Érdekes, hogy hosszú évek hibátlan teljesítményét követően az elmúlt évtizedben mennyire megégette magát a '80-as évek talán két legemblematikusabb US power metal bandája. A Metal Church egy időre tetszhalálba merült, majd visszatértek, de azóta egyszerűen képtelenek igazán erős lemezt készíteni, a Vicious Rumors-t pedig az aranytorkú Carl Albert tragikus halála küldte a padlóra.
Sosem fogom megérteni, miért nem szólt senki Geoff Thorpe gitárosnak, hogy neki egyszerűen nem lenne szabad a mikrofon elé merészkedni egy olyan zseniális énekes után, mint amilyen Albert is volt, de aztán kiderült, hogy nem csak itt voltak gondok, a korai Vicious remekművek megcsúfolását jelentő '96-os Something Burning után ugyanis a Brian O'Connorral felvett '98-as Cyberchrist sem volt valami nagy eresztés. Aztán jött Morgan Thorn és a Sadistic Symphony, ami már kifejezetten szerethetőre sikeredett, igazi zenekarról viszont nem beszélhettünk, mert szinte minden poszton szüntelenül követték egymást a tagcserék.
Ennek ellenére már amikor az első hírek megérkeztek a Warball felől, akkor tudtam, hogy ez a lemez ütni fog. Visszatért a csapatba a klasszikus felállás ritmusszekciója, Dave Starr basszer és Larry Howe dobos, megjelent a színen Brad Gillis gitáros (Night Ranger, Ozzy stb.), a frontra pedig egy igazi amerikai power metal legenda, James Rivera állt, akinél szintén könnyebb lenne felsorolni, hol nem énekelt még, mint hogy hol igen. Ilyen felállásban egyszerűen nem lehet rossz lemezt csinálni, nem is sikerült nekik, habár a mérce még az utóbbi tíz év töketlenkedése ellenére is igen magas: személy szerint a '90-es Vicious Rumors lemezt minden idők egyik legjobb amerikai power metal albumának tartom – legfeljebb az egyes Metal Church és az Armored Saint Symbol Of Salvationje emlegethetőek vele egy lapon –, de szorosan ott lohol a nyomában a Welcome To The Ball és a Word Of Mouth is. Mondanom sem kell, a Warball nem ér fel ezekkel az örök klasszikusokkal, de simán a legjobb Vicious lemez 1994 óta.
Manapság leginkább a szüntelenül a kétlábdobokon taposó, dajdajozós kórusokkal operáló európai bandákat szokás power metalnak nevezni, de nem is lehet kétséges, hogy ez a megnevezés igazából a Vicious Rumors-féle csapatoknál nyer értelmet. Agyszaggató riffelés, kőkemény dobalapok, erőszakosan préselt énektémák és brutális sikolyok, csordavokálok, dinamika, lendület, ERŐ. Mint mondtam, a Sadistic Symphonyt is kimondottan jó albumnak tartom, itt viszont végre hallatszik, hogy egy igazi zenekar játszik, nem pedig egy „Geoff Thorpe és aktuális zsoldosai"-típusú gyülekezet. James Riverát már Carl Albert halála után sem lett volna hülyeség megkörnyékezni, vele aligha lehetett volna melléfogni.
A fazonnak a kisujjában van az ide kívánatos énekstílus, hangja egyszerre pengeéles és erőteljes, ráadásul kellően karakteres is ahhoz, hogy akármilyen zenének arcot tudjon adni: ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – tökéletesen fekszik neki az amúgy nagyon jellegzetes Vicious Rumors dallamvilág. Egyetlen hátránya van: nem arról híres, hogy képes huzamosabb ideig megmaradni valahol, de remélem, itt végre megtalálja a helyét... Brad Gillis ugyan egyelőre csak öt dalban gitározik, de nem bánnám, ha vele is állandósulna az együttműködés. A Vicious Rumors mindig erős volt gitárszóló-téren, most is ölnek a heroikus, több körös tekerések. Sok európai metalcsapat orra alá nyomnám oda ezt a lemezt azért is, hogy hallgassák meg Larry Howe dobolását. Ő az egyik tökéletes példa arra, hogy ha az ember megtanul parancsolni a lábainak és csak akkor nyomja a kétlábgépet tiszta krafttal, ha azt az adott nóta dinamikája megkívánja, az csak előnyére válik a zenének.
A Warball nem szolgál Don't Wait For Me, Abandoned vagy All Rights Reserved szintű meganótákkal, de kellemesen erős a repertoár: a nyitó Sonic Rebellion a maga tipikus üvöltözős kórusával tarol nagyot, a Dying Every Day a remekül eltalált gyors középtempókkal üt ki, a címadó témában pedig előkapják azokat a szolidan sabbathos doom-ízeket, amik olyan jól állnak nekik. A dal kövérre hizlalt gitárszólóit is öröm hallgatni. Jópofa szerzemény az Immortal is, ahol egy priestesen zakatoló riff adja meg az alapot, a feeling azonban itt-ott legalább ennyire megidézi King Diamondot is. A Windows Of Memories című lassú nóta is kiváló, tipikus feszült Vicious Rumors líra, melynek hangulata nagyon halványan a Thunder And Rainére üt a Word Of Mouth lemezről. A Dreams Of Rage címéhez méltóan zárja a lemezt, Rivera itt olyan gonosz hangokat ad ki magából, hogy öröm hallgatni.
A Vicious Rumors már sosem lesz a tömegek kedvence, de azon kevesek, akik gerjednek a klasszikus amerikai metalra, minden bizonnyal széles vigyorral hallgatják majd a Warballt szerte a világon. Kiváló bónusz, hogy október végén végre Budapesten is megnézhetjük őket – ha rajtam múlna, biztosan nem előzenekarként jönnének a Beyond Fear mellé, hanem minimum co-headlinerként, de inkább nem jártatom a számat feleslegesen, hanem örülök, hogy végre koncerten is láthatom őket. Óriási banda, erős lemez, az új Leatherwolf mellett talán a legjobb idén ebben a stílusban.
Hozzászólások