Shock!

Az a tény, hogy Victor Smolski egy nagyon profi gitáros, és hogy mesterien tudja a metal és a klasszikus zene szépségeit ötvözni műveiben, már jó ideje bizonyítást nyert az előző, Heretic címet viselő szólóalbumán (amiből mindig meg-megcsillantott valamennyit a koncerteken játszott szólóiban), és többé-kevésbé az utolsó három Rage albumon is.

Most viszont gondolt egyet és új kihívás elé állt: hogyan lehet a nagy zeneszerzők - pontosabban jelen esetben csak egyetlen zeneszerző, Bach - műveit metalra átírni, gitáron eljátszani. Megtették ezt már előtte is nagyon sokan, Malmsteentől Roth-ig... de általánosításnak nincs itt helye, Viktor Dimitrijevics ugyanis ismét igen széles látókörrel látott neki a munkának.

Indításképpen, mint a Heretic-en, ismét Mike Terrana szólal meg ugyanazon a síri hangon Bach gondolatait idézve, majd finom klasszikus szólamok vezetik be az első gitártémákat. Az albumot itt végigkíséri a ritmusszekció, melyből mindjárt a Viktor által írt bevezető számba is jut, csakúgy, mint fúvósokat és ütőhangszereket idéző billentyűszólamokból és valódi klasszikus hangszerekből.

Ezután a szép felvezetés után viszont viszont a legelső tétel, az 1. Szvit mind a négy tétele igen furcsán hat a gyanútlan hallgatóra. Kissé jazzes hangzású, sőt, "kopogós" dobtémák, és beates, spanyolos gitárok melyek mintha a tuba hangját pótolnák és a klasszikus hangszerek is általában a háttérben maradnak. Mindez önmagában furcsa lehet azoknak, akik ehhez nem szoktak hozzá, de van ennél merészebb dolog is, hiszen sok mű dallam- és ritmusvilága is egy kicsit "szalonzenés" hangulatú, és ez a kelleténél jobban kiütközik a feldolgozásokban. Szerencsére a jól megválasztott torzított hangzások és a terranai dobtempó nem hagyja metalilag sem lankadni ezt a részt. A nagy fejtörést viszont itt a "Menüett" részbe beleszőtt párbeszéd váltja ki, ahol Bach (angol hangja Mike Terrana...) osztja ki a csőlátású embereket, köztük rajzfilmbe illő hangú beszélgetőpartnerét, túlontúl groteszkké téve az egész művet...

A hatodik számtól kezdve viszont ismét tűz költözik az albumba, a Heretic címadójához és a Rage-hez is méltó lendületes tételekben felelgetnek egymásnak a vonósok és a gitárok. E szám és az utána következő a legütősebb része a lemeznek... hogy ki dobol rajtuk, nem is kérdés... ismét csak Terrana, aki ezekkel együtt öt számot jegyez az albumon, de Rage-részről Peavy is képviselteti magát egy számban. Vendégzenészekből egyébként sincs hiány, több számban is megmutatják más gitárosok a tudásukat, a klasszikus hangszerek szerepét átvéve, egymással vagy a zenekarral "párbajozva" - ráadásul olyan nevek játszanak itt, mint Sascha Gerstner (Helloween), Steve Smyth (Nevermore), Stefan Leibing (Primal Fear), Bernd Aufermann (Running Wild) és... Uli Roth! De az ő játékát úgyis felismeri az, aki már hallott Sky gitárt... ráadásul Viktor a legméltóbb helyen adott neki feladatot, az egyetlen "lassú számban", a "Versenymű két hegedűre és zenekarra" második tételében, ahol lélegzetelállítóan szép harmóniát alkot ez az éteri hang vonósokkal és akusztikus gitárokkal aláfestve. A Bach-szakasz második fele egyébként is kiforrottabb, kiegyensúlyozottabb, sokkal jobban használja fel benne Smolski mester gitártudását, de az első rész "vadhajtásai" itt is fel-feltűnnek azért...

Az album végére marad még négy bónusz-szám, melyek egy korábbi EP-ről kerültek fel. Kettő jellegzetes gyors tempójú szám, hasonló azokhoz, melyekkel a mostani Rage-ekben is találkozhatunk... (és ott van az egyikben a Heretic-en is fellelhető meg a koncertekről is elmaradhatatlan "citerázós" téma is...) a maradék pedig egy nagyon szép záró lassú tétel, illetve Day Without Your Love címmel a világ egyik legszebb balladájának töredéke, mely szinte kiált azután, hogy egy hozzá méltó dalszöveggel együtt egy nem akármilyen egésszé álljon össze...

Hogy lehet mindezt értékelni? Amit Smolski maga írt, az tíz pont, a Bach-átdolgozások második fele úgyszint... de az elejére mindent összevetve nem tudok hétnél többet adni. Ez átlagban még így is nyolc és fél. Lehetne akár kilenc is... ha nem lenne ott a Heretic és Roth Metamorphosis-a. Azokat ugyanis nem sikerült überelni. A tudás és az igényes kidolgozottság persze most elvitathatatlan, csak a megközelítési mód szokatlan. Éppen emiatt jó pár hallgatás után is csak kilencest tudnék adni... de egyelőre ennyi!