Shock!

Az elmúlt egy évtizedben, mióta operaénekkel és klasszikus hangzatokkal is gazdagodott a Therion zenei világa, Cristopher Johnson albumról albumra mindig egyre több énekest és élő klasszikus hangszert pakolt fel, mígnem a legutóbbi dupla produkción már egy egész nagykórus és egy szimfonikus zenekar szólalt meg, ami igen sokszínűvé tette mindkét korongot, csakúgy, mint a szövegek adta mitikus-misztikus utazás a különféle idők és kultúrák legendái között.

Ezek után az új album borítója és a számok címei alapján is izgalommal vártam az újabb utazást, egy talán még a Lemuria és a Sirius B világánál is szebb és érdekesebb világba...

...de a korábbi kósza hírek az „operás" témák mérsékelt jelenlétéről már akkor beigazolódni látszottak, mikor a cd-borítón nem soroltak fel túl sok klasszikus hangszeren játszó, vagy klasszikus hangnemekben éneklő személyt. Amikor pedig felhangzott az első szám, csak néztem, hogy tényleg Therion ez vagy valaki nagyon eltévesztett valamit? Első hallásra az előző lemezekhez képest csak egy hatalmas katyvaszt hallhat az ember, amiből hiányzik minden, ami miatt a zenekart ugyanolyan sokan szerették nagyon, mint amennyire nagyon nem...

Ha viszont elvonatkoztatunk ezektől, a második-harmadik kagylózás már meghozza gyümölcsét. Az album címének semmiképp nem szabad bedőlni, mivel ezt a zenét egyáltalán nem lehet a „gothic" kategóriába besorolni – legfeljebb csak egy-két dallam erejéig – hiába jelent meg ilyen jellegű fesztiválokon is a csapat a közelmúltban. De a Nuclear Blast által most is hirdetett „opera metal" is csak egy félúti igazság: sokkal inkább hallhatunk ugyanis egy rockoperát – főleg az első lemezen!

A kezdő Mitternachtslöwe-nek csak a neve és egy-két strófája német, a nyelvi eklekticizmus egyáltalán nem jellemző most. A nyitás legalább olyan hatásos, mint a Secret Of The Runes album esetében, felhangzik egy erősödő riff, melyre ráúszik a következő, majd hallhatunk némi fúvós és vonós hangfoszlányt is, mielőtt megszólalna egy-két operaének is... de mindeközben a gitárok hangzása és a szám tempója miatt inkább metal marad a dolog, s a később férfi és női énekek is inkább ezt erősítik. Azért nem maradunk újítás nélkül, ebben a számban például több helyen is tambura szólal meg... egy északi csapathoz képest szokatlan ez a mediterrán hangszer, mely a középkor hangulatát idézi fel.

E korszak szellemére később a zene is igen erősen rásegít, több alkalommal is felmerülnek olyan pillanatok, mind az énekhangok, mint a dallamvilág miatt, amiről egy bizonyos R betűvel kezdődő olasz csapat neve is eszébe juthat. De csak a pozitív vonásokkal, hisz az összképből és a dalszövegekből kiderül, hogy itt nem páncélos lovagok kaszabolják a sötét urakat és a sárkányokat – ezek a dalok félhomályos toronyszobákba repítenek minket, ahol tudósnak tartott elmék próbálják ősi fóliánsokból és a csillagokból megválaszolni a jövőt és az akkori tudomány nagy kérdéseit, régmúlt korok hiedelmeibe és ismereteibe elkalandozva. Épp ezért a rengeteg (főleg görög eredetű) mítosz és legenda esetében – amelyeket most is a már megszokott szövegíró, Thomas Karlsson öntött dalszövegek formájába – még ebben az összevisszaságban is egységet alkot, mint az akkori gondolkodók fejében.

Zenei fronton azonban már nem ilyen egységes a dolog... a nagy újítás ugyanis abban rejlik, hogy Christofer kiadta a zeneszerzés nagy részét a többi csapattagnak – nemcsak Niemannéknak és az új dobos Petter Karlssonnak, de a két énekesnek is: a már korábban is hallott Mats Levénnek, és a Mercyful Fate albumairól dobosként ismert Snowy Shawnak. Ezek az arcok pedig csak mérsékeltebben ragaszkodtak a klasszikussághoz... de még így is sikerült olyan számokat létrehozniuk, amelyek nagyon is jól passzolnak a Therion munkásságához. Igaz, ehhez kellett az is, hogy a Sirius B-re kerüljenek olyan erőteljes metalszámok is, mint a Blood Of Kingu vagy a Kali Yuga második része. Ez pedig igen jó átmenet képez mind a Tuna 1613 és a jó kis germán jellegű speed metaljához, mind az album legtökösebb, legenergetikusabb számához, a Mats Levén szerezte Son Of The Staves Of Time-hoz, melyet „gazdája" direkt úgy alkotott meg, hogy jól kiereszthesse benne hangját. De közben mindenhol felhangzanak vonósok, fúvósok, így még e másféle zenei körítés és a rockoperás énekek – van nagyon sokféle: slágergyanús duett, aláfestő női ének, gonosz figurák vinnyogása – ellenére is Therion marad a produkció!

A két lemezre kiterjedt albumból inkább az első korongra jellemzőek ezek az újító jellegű számok, a kettes számún több szám köthető Christoferhez – s az első két számban így itt végre főszerepben is előkerülnek az eddig hiányolt klasszikus hangszerek. Az egész azonban inkább hasonlít a Theli világára, főleg a gitárhangzás illetve a klasszikus hangszerelés miatt – a technika fejlődése miatt azonban itt már nem is tűnik fel, hogy a Sampler Szimfonikusok játszanak. Nagyon szép pillanatok vannak mindkettőben - főleg a Three Treasures-ben harmonizál jól az énekhang a fafúvósokkal – és a gitárszólók is méltóan zárják le a számokat. (Csak azt a Lion Sleeps Tonightot idéző jódlizást nem kellett volna a nyitószámba belesuszterolni...)

A Path Of Arcadyról viszont elsőre meg sem mondanánk, hogy Peter Karlsson írta a zenéjét, annyira méltó párja a Runes-en található számoknak, különösen az Asgardnak. Majd ide is kerül jó pár speed szám, a germán és olasz stílusirányzat között csapongva, a klasszikus zene hiányát nagyon sok helyen Hammond orgonával jól kipótolva. A végére pedig egy monumentális, 13 percen át kígyózó stílus- és hangulatváltásokkal teli, de alapjában véve nagyrészt lassú és klasszikus szám – olyasmi, mint a Stratovarius Elements-e – amelybe az eddigiek viszonzásaként Christofer is belerakott egy-két gonoszkodó rockoperás részt, talán az átjárhatóságot és az összhangot bizonyítva zenésztársai és az általuk hozzáadott hangzatok között. Közben pedig rengeteg utalás és kikacsintás is megbúvik más metalzenekarok régi közismert vagy nem annyira régi és nem annyira ismert számai felé, én csak azt lőném le ezek közül, amelyik a legjobban megfogott: a szám lezárása ugyanolyan, mint a Dark Tranquillitynél a FreeCardnak! A többit már az olvasókra/hallgatókra bízom...

11 évvel ezelőtt a Therion jól feladta a leckét az akkori közönségnek, hogy a metalt lehet máshogy is csinálni, olyan elemeket belevinni, amelyekről kevesen gondolták volna, hogy össze tudnak illeni vele. Most legalább akkora dobás volt részükről ezt az újítást háttérbe szorítani, és a régi receptekkel felfrissíteni zenéjüket... de ehhez kell pár hallgatás, hogy át (vagy éppen vissza) tudjuk hangolni erre is füleinket. Ha ez pedig sikerül, rájövünk, hogy ezt nagyon is jól csinálták! Hogy mégis levonok tőlük egy pontot, az már csak személyes ok: most nem adtak annyi megkapó pillanatot metal és komolyzene együttállásával, amit a legjobban szeretek. Egyetlen kérdésre viszont még várnunk kell néhány évet: vajon ez csak egy kísérletezés, kalandozás volt, vagy pedig a következő lemez(eke)t is ez jellemzi majd? De nyugodt szívvel mondhatom: mindkét lehetőség nagyon jól fog majd esni!