A Whores Of Tijuana nem mexikói csapat, és nem szajhák alkotják. Hanem három fiatalember a kaliforniai Orange Countyból, ahol mindig süt a nap, közel a végtelen képzetét nyújtó sivatag, a gyönyörű lányok mindenre kaphatók, a pia és a fű pedig sosem fogy el.
Legalábbis ilyesmi hangulat árad a ténylegesen 1992-ben alakult, de a 2000-es évek közepéig semmi említésre méltót nem művelő Szajhák öt évvel ezelőtti bemutatkozó lemezéből, na meg persze ebből a mostaniból is.
Nem is igen értem, hogy mi a fene tartott öt évig ennek a kilenc dalnak a megalkotásában, hiszen a két lemez között maximum nüansznyi különbségek figyelhetőek meg (az új azért változatosabb és egy kicsivel horzsolóbb is), ráadásul még a producer is ugyanaz: Scott Reeder a legendás The Obsessedből és a még legendásabb Kyussból. Ennek megfelelően persze mindvégig itt van az az abszolúte lelazult lüktetés, amit várunk, és naná, hogy a basszus kiemelten hangsúlyos szerepet kap. Na és persze továbbra is igaz rájuk, hogy olyanok, mintha a korai Orange Goblin öcskösei (vagy inkább kishúgai?) lennének.
Már rögtön a nyitó Conspiracy Of Achilles a Narancs Kobold The Big Black korongját idézi, ugyanazt az örvénylő-lüktető-elszált stoner témázgatást művelik a srácok, mint öt éve is, mondjuk a dühödten kiabálós középrésznél azért némileg megtörik a minta. A kettes Toecut aztán nagyon más, abszolút csontra vett rock and roll téma, nem messze a punktól, de még annál is közelebb a Motörheadhez, a bőgő például abszolúte úgy röfög, mint Lemmy Rickenbackere szokott. Igaz, az öreg bibircsókos tutira soha nem ment volna bele, hogy azt a sluttyogós témát odabiggyesszék középre. Az Ultimo Hombre szintén egy nekivadultabb tétel, a refrénben még csordavokált is felvonultat, de a háttérben meg baromi különlegesen pulzál az egész, úgyhogy igen érdekes és hangulatos vegyület. A zakatoló Racer X megint nem rossz, de ez már annyira egyértelműen Goblin nyúlás, hogy nem tudok rá pontot adni, a Pig Country pedig ellazult átmenet a korong érdekesebb feléhez, tökéletesen eltalált southern rock lassú, ami akár még egy keményebb hangzással kísérletező nashville-i country bandának is jól állna.
A The Shank a lemez leghosszabb és legösszetettebb dala, amiben a kilencvenes évek elejének zenéje - hogy értsétek is: a grunge - is megidéződik, leginkább Leláncolt Alíz, de a kezdő téma engem speciel a Nirvana Heart-Shaped Boxára emlékeztetett (de csak néhány pillanatra, az egész tételnek köze sincs hozzá). A dal második felében aztán jól hallható élvezettel és igen ráérősen bontogatják ki a témát a srácok. Ezt követően érkezik személyes kedvencem, a borongós Onsiya Kel, ami nem véletlen hajaz egy siratóénekbe oltott country balladára, ha jól veszem ki, a szöveg is egy öreg sziú haláláról szól. Ezt nagyon megcsípték a srácok, időnként a hideg futkározik a hátamon, ráadásul Jason McGrath énekes/gitáros szólója is remek. A Robot Headdresses a korong legsúlyosabb tétele, itt a Trent Ramseyer dobosból és az újfiú Sean Williams basszerből álló ritmusszekció alkot nagyot, a témaváltogatás igen sokat dob a dolgon. Végezetül kapunk még kétpercnyi felpörgetett, bugisított bluest, amitől különösebben nem ültem seggre, de legalább rövid (Blue Ball Blues), és vége is a szűk negyven percnek.
A fentiekből is látszik, a Tijuanai Szajhák nem váltják meg a világot, de hát nincs is arra mindig szükség. Van, hogy bőven elég egy lemez, ami kellően változatos, eltalált és laza ahhoz, hogy szerethessük, és elfeledjük neki, hogy voltaképpen semmi újat nem csinál, és helyenként túl egyértelműen nyúl másoktól (vagy épp saját magától). A Psycholongevity ilyen – év végi listán egyértelmű, hogy nem lesz fent, de tutira előkerül még jó párszor.
