A jó tanuló felel. A madárfészek-frizurájú Andrew Stockdale voltaképp az ausztrál (akkor még) trió jó évtizeddel ezelőtti megalakulása óta nem csinál mást: pontosan felmondja, amit a tankönyvekben olvasott, ráadásul annyira ügyesen csűri-csavarja a szavakat, hogy alig venni észre, egyéni ötlete szinte egy szál se.
Hihetetlenül ügyes tolvaj a fickó, emellett baromi csökönyös is, nem érdekli, hogy nem 1968-at, vagy 1973-at írunk, ő kizárólag abban a korban hajlandó élni, szarik a fejére azoknak – a jó Mike Patton bával az élen - akik szerint a zenéje semmitmondó, üres, és nagyon ideje lenne már eltakarodni.
Túlélő típus ő, még az sem tudja földhöz vágni, hogy 2008 augusztusában Myles Heskett dobos és Chris Ross billentyűs/basszer (gyors seregszemle: rajta kívül tehát a teljes csapat) lelép mellőle. Elszív egy jointot, majd azonmód új társakat toboroz (mindjárt hármat is), és csinálja tovább, ami a 2005-ös self-titled lemezen olyan jól működött: a Led Zeppelin/Cream/Blind Faith/Black Sabbath-riffekből, énektémákból, dallamokból, hangulatból, miegymásból összekutyult egyveleget, amit csak azért önt nyakon csipetnyi alter/britpop/indie mázzal, hogy az ne feküdhesse meg a Lennon-szemüveges, kinőtt pulcsiban világot megváltani induló bölcsészhallgatók gyomrát. Három éve a Womannel Grammyt ért a dolog (ami azért, valljuk meg őszintén, kurva nagy röhej volt), most már nyilván nem fog, de mindentől függetlenül még lehet jó. Ahogy az is.
Stockdale és aktuális csapata (a napokban Dave Atkins dobos is lelépett, nem mintha bármi jelentősége lenne) a fentieknek megfelelően épp csak egy hajszálnyit finomított a nyerő formulán, és itt a finomított jelző szó szerint értendő. Az ősrockos fíling ugyanúgy itt figyel, mint korábban, viszont a fő hatások közé helyenként (a lírai szösszeneteknél, hol máshol) felsorakozott a Beatles is, másrészt pedig tetten érhető a kortársnak mondható zenék hatása is, épp csak leheletnyit ugyan, de akkor is ott van. Gondolom ebben a korábban a Lostprophets, NIN, Arctic Monkeys, Smashing Pumpkins csapatokkal is dolgozó Alan Moulder producernek elég nagy kanala volt.
Itt van mindjárt a nyitó California Queen: a centrifugális erővel bíró gitártéma akkora Red Hot Chili Peppers-nyúlás (Around The World), mint ide Irak, aztán meg kap egy nagy adag Black Sabbath-gellert a nóta. A remekbe szabott New Moon Rising erős Led Zep/Cream hatásokkal felvértezett ős-rockolás, a csöves erősítőkből érkező recsegős gitárhangok minden igazhitű szívét megmelengetik, a White Feather úgyszintén, bár ez egy fokkal modernebb hangzású, tán még Jack White-nak is jól állna. A négyes Sundial a lemez egyik leginkább groove-orientált tétele, a picit RATM-jellegű gitárjáték ügyesen kombinálódik a billentyűvel, meg azzal a borzasztóan N.I.B.-szagú dallammenettel, ami a középrészben tanyázik. Mindent egybevéve, az első négy dal a nyilvánvaló hatások mellett is baromi feelinges hallgatnivalót jelent.
Az első ejnye az In The Morning képében érkezik, nem is az, hogy lírázás, meg hogy akkora Lennon/McCartney párhuzam, ami már egészségtelen, hanem, hogy Stockdale az ilyen tételekben túl nagy teret enged a benne lakozó, és jobbára szerencsésen háttérbe szorított hisztisen vernyákoló kisfiúnak. A lemez Achilles-sarkává így aztán az ének válik, abszolút meg tudom érteni, ha valaki a játékidő felénél feladja a játékot, Andrew barátunk énekstílusa ugyanis helyenként valóban túlzó. Robert Plantből ugyebár csak egy van.
De ha ezen túltesszük magunkat, garantált a szórakozás, érkezik is rögtön a legjobb nóta a 10,000 Feet képében, húzós, recsegős gitárokkal, stoner hangulattal, röfögő basszussal, hibátlan dal, úgy látszik, tudnak ők ilyet is. A címadó szintúgy, a Farkasanya valaha volt legsztónerebb tétele, szerintem még Josh Homme-nak is bejöhet. A Far Away elég tunya szerelmetesen busongó dalocska, Andy megint vinnyog egy sort, viszont legalább a refrén ütősre sikeredett. A Pilgrim hála a jó égnek megint groove-os, ráadásul a középrészben eleddig elenyészően jelentkező pszichedelikus dolgok jelennek meg, ami csak előnyére válik a dalnak.
A tízes In The Castle megint egy-az-egyben Led Zep, ezúttal az epikus fajtából, de a fene egye meg, hiába tudom, hogy lopás, mégiscsak működik a dolog. Jön még a megint csak sűrű füstbe burkolózó, igen ütős gitárszólókkal operáló Phoenix, végül a korongot a Violence Of The Sun zárja, tipikus levezetés, nyugodt tempójú, utaztatós kezdéssel, majd három percet és egy hatalmas nyávogást követően besúlyosodó zenével, hogy aztán végleg megpihenjen.
Az eredetihez hasonlóan szintén Pink Floydot idézően csodálatos borítóba csomagolt Deluxe Edition aztán tartalmaz további négy számot, minek következtében a teljes játékidő jóval hetven perc felé kúszik, szóval dupla lemeznek is simán elment volna. A négy pluszszámnál amúgy igen nagy a szórás: a külön kislemezként is kiadott Back Round kimondottan jó, White Stripes-hatásával a lemez energikus oldalát erősíti, a Cosmonaut és az Eyes Open szódával elmegy, a Caroline azonban már bántóan geil britpop-líra.
Jó fél éve már, hogy megjelent a Cosmic Egg, én is rágom már egy jó ideje, azon gondolkodva, hogy akkor most kiköpjem, vagy jóízűen lenyeljem. És most, ahogy némi pihentetést követően újra elővéve a kozmikus tojást, még mindig működik a dolog, arra jutottam, hogy akkor nem lehet ez rossz. Viszont kevesebb hiszti, sokkal kevesebb nyúlás, továbbá szőrös tökök növesztését követően egészen biztosan lehet ez még sokkal jobb is.
