Shock!

Oké, akkor kezdésnek rögtön elhúzom a mézesmadzagot: a Burial Sunrise hat dalából háromban John Garcia (hivatásos stoner istenség, lásd még: Kyuss, Vista Chino, Hermano, Unida, Slo Burn) hallatja összetéveszthetetlen hangját. De a Zun egyébként is olyasmi, amitől rögvest össze kell, hogy szaladjon a nyál minden jóérzésű stoner ember szájában (és nem a köpéshez), hiszen a projekt (?) szülőatyja nem más, mint Gary Arce, annak a Yawning Mannek a gitárosa, ami nélkül – és erre minden érintett kapásból letenné a nagyesküt – soha nem jött volna létre sem a Kyuss, sem pedig az ún. desert rock színtér egésze. A lemezen szerepel továbbá a Yawning Man másik oszlopos tagja, Mario Lalli basszer, de itt van az a Bil Stinson is, aki szintén ugyanezen bandában dobolgat az utóbbi években. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a másik három dalban az a delejező (hangú) Sera Timms énekel, akit a beavatottak a szintén remek Ides Of Geminiből ismerhetnek. Ja, igen, majdnem elfelejtettem: helyenként besegít elektromos szitáron egy ifjú tehetség, bizonyos Robby Krieger, akinek a nevét talán már hallottátok itt-ott, leginkább egy The Doors nevű feltörekvő zenekar kapcsán, meg amúgy is, elég régóta jóban van Senior Garciával.

És az a poén, hogy ezek a jóemberek – ha már így összejöttek - a legkevésbé sem stoner muzsikát művelnek ám! Mert mondhatunk a Zunra sok mindent: ambient, pszichedelikus, meditatív, de bizony a legkevésbé sem stoner. Hogy mást ne mondjak, egyetlen épkézláb riff sem található az amúgy sem túl hosszú, alig harminchét perces lemezen! Oké, aki ismeri Arce rockzenéhez való viszonyulását, annak ez nem lehet túl meglepő: ő bizony sokkal inkább Hendrix bódult tanítványa, mint Iommié, és sosem riffekben, hanem képekben, hangulatokban és atmoszférában gondolkodott. De talán sosem annyira áthatóan, mint ezúttal. A hat dal mindegyike egy utazás: hol a sivatagban rohanunk a homokot feborzoló széllel, hol a tengerekben úszunk pihentető békességben, hol a végtelenbe tartó utakat rójuk némán – de a nyugalom, és a lassú mozgás állandó.

Ha van lemez, amire rámondhatjuk, hogy nincs értelme róla dalokat kiemelni, akkor az ez: minden tétel ugyanazt a végtelen nyugalmat és kiegyensúlyozottságot árasztja, hol Garcia, hol Timms hangján közvetítve a mondanivalót (fura, de nekem ez utóbbi tételek talán még jobban is tetszenek, pláne az Into The Wasteland), de a legkevésbé sem bántóan, vagy felkavarón – ebből kifolyólag viszont, a másik oldalról nézve, elég izgalommentesen és álmosítóan is. Megint más kérdés, hogy a legkevésbé sem én vagyok az ambient muzsikák legnagyobb barátja.

A Zun zenéje elbódít, ápol s eltakar, egészében véve tehát pont olyan, mint egy kellemes, forró fürdő egy hosszú és fárasztó nap végén. Baromi jól tud esni, ellazít és kikapcsol – mégsem igénylem minden egyes nap. Ha a felsorolt nevek miatt tennél vele egy próbát, csalódni valószűleg nem fogsz ugyan, de azért mindenképp a klipesített Nothing Fartherrel kezdd az ismerkedést, mert talán az a legkönyebben emészthető darab mind közül. Stílusában bizonyára kiemelkedő lemez, csak épp a stílust nem szeretem igazán.