Elég hálátlan feladat egy negyvenhárom éve változatlan felállásban zenélő csapat tizenötödik nagylemezéről írni. Most komolyan, mi olyat mondhatnék el egy új ZZ Top albumról, amit még nem írtak le a texasi trióról ezerszer, amióta 1971-ben megjelentették első nagylemezüket? Billy Gibbons, Dusty Hill és Frank Beard az AC/DC-hez és a Motörheadhez hasonlóan a rockzene kevés stabil pontja közé tartozik: habár nekik is voltak különféle korszakaik, zenéjük lényege sosem változott igazán, és minden egyes albumukon megbízhatóan hoznak egy szintet. Akárcsak Angusék vagy Lemmyék esetében, természetesen rájuk sem igaz, hogy mindig ugyanazt csinálják – tedd csak egymás mellé a Tres Hombrest, az Eliminatort meg mondjuk a legutóbbi Mescalerót... –, de a márkanév kötelez, így voltaképpen a nagy csalódás is kizárt. Ha pedig éppen kiugróan jó formában kapják el és mutatják meg önmaguk lényegét, az már csak a bónusz ennyi év után.
A ZZ Top lemezfronton elég öreges tempót diktált magának az utóbbi időben, az említett Mescalero is 2003-ban jelent meg, így baromira itt volt már az ideje egy új albumnak. A felvezető kampányban most is mindenütt a gyökerekhez való visszakanyarodást hangsúlyozták az okosok – ezt a fogadkozást emlékeim szerint az 1994-es Antenna óta minden friss ZZ Top produkció előtt megkapjuk –, de én nem látom különösebb értelmét belemenni abba, így van-e ez vagy sem. Ha ismered a bandát, úgyis tudod, milyenek, ha meg nem, akkor ne is olvass tovább, hanem ismerkedj meg velük, és utána lesz miről beszélnünk. Ehhez az ismerkedéshez akár ezt az új albumot is simán merem ajánlani, mert nagyon jól sikerült.
Eget rengető érdekességekre persze nem kell számítani a hármasfogattól: azt nyomják, amiben jók, azaz laza, feelinges blues rockot, és kész. Kiemelhetném a lemez ösztönösségét, spontán érzetét, ez azonban Billyék esetében nem tekinthető az annyit hozsannázott gyökerek felidézésének. Az a nagy igazság, hogy a ZZ Top valahol mindig is spontán és ösztönös volt, még akkor is, amikor a '80-as években az MTV képernyőjén feszítettek a prémes gitárokkal, és dobgépekkel, szintetizátorokkal berhelték meg azt a jó öreg három-négy akkordot. Az ősrock-fanatikus, purista Rick Rubinnal a produceri székben mindenesetre tényleg kidomborították a nyers, „három-ember-együtt-zenél-és-ennyi" jelleget, viszont így sem mondanám azt, hogy retrós lett a lemez. A ZZ Top zenéje olyannyira a műfaj ősforrásából táplálkozik, hogy soha az életben nem tűnik majd porosnak vagy nosztalgiázónak. Ezt a bizonyos három-négy akkordos muzsikát egyszerűen nem lehet megunni, ha ez a három ember vezeti elő.
A lényeget a fentiekben nagyjából összefoglaltam, így már csak annyit kell hozzátennem, hogy az öregek ugyan jól rápihentek az anyagra, de ez hallatszik is a végeredményen. Olyannyira, hogy én személy szerint legfeljebb a '96-os, hasonlóan lecsupaszított Rhythmeent hallgatom olyan szívesen az Eliminator – Afterburner – Recycler sikertriót követő korszakból, mint a La Futurát. Már a nyitó I Gotsa Get Paid komótosan menetelő, koszos, nyers hangjai is fokozottan meggyőzőek (érdekesség, hogy ez a téma egy jó két évtizedes hip hop dal átdolgozása), és a folytatásban is csak úgy sorjáznak a leendő favoritok, legyen szó a játékos ütemű Chartreuse-ről, a fülledt és minden ízében roppant jellemző Consumptionről vagy a boogie-s Flyin' Highról (ezt akár az AC/DC is játszhatná egy lelazultabb pillanatában). Billy Gibbons gitárjátéka természetesen ezúttal is álomszerű, amiket például az egyik kedvencben, a törékenyen szép és bánatos It's Too Easy Mañanában penget, arra nincsenek szavak. Egyetlen hangjában több tartalom rejlik, mint más gitárosok teljes életművében... A hangját viszonylag ritkán emelik ki, pedig ezen a téren is nagyon komoly dolgokat vezet elő jóformán észrevétlenül. Érdemes odafigyelni rá, mennyire ízesek az énektémák, tényleg páratlan a figura, és még 62 évesen sem fogyott ki az ötletekből.
Nem tudom eléggé méltatni az album hangzását sem, ami egyszerűen zseniális: kristálytisztán, ám döbbenetes erővel és mégis mocskos dögösséggel dörren meg mindhárom hangszer. Lehet szidalmazni Rubint, hogy nincs ott a zenekarokkal a stúdióban 24/7-ben, ha pedig igen, akkor undorító ételeket eszik, de amennyiben nem sétál bele a túlvezérlős csapdába, én még nem hallottam tőle rossz hangzású albumot. A La Futura újabb mérföldkő a nagyszakállú figura karrierjében, tényleg igazi csúcsprodukciót tett le vele az asztalra.
Mit is mondhatnék? Remélem, nem ez lesz a ZZ Top utolsó albuma, de ha mégis, hát méltó módon zárnák vele ezt a páratlan karriert. Bivalyerős kilences, majdnem tízes.
Hozzászólások