A Day Six egyszerűen zseniális. A holland progmetal banda kétszámos promója az év meglepetése kategóriában biztos dobogós helyet kapna. Aki nem akar sokat olvasni, az most azonnal töltse le az anyagot a csapat honlapjáról. (http://www.day-six.com)
A többieket még kicsit győzködöm...A hangulatosan modern sci-fi intróval kezdő Age of Technology iszonyat nagy staccato riffel indul, a terebélyesedő szintitémák és a király dobtémák alapján simán odaállítható a Dream Theater Mirrorja mellé. A nyugis versszakban a billentyűk és a visszafogott gitárhangok mellé bejön Robbie van Stiphout énekes-gitáros kifejező hangja. Érezni, hogy a Pain of Salvation hatással volt a srácokra, persze szó sincs konkrét témák kölcsönvételéről, egyszerűen csak megfogalmazását tekintve hasonlóan sokszínű, finoman építkező, intelligensen progresszív zenéről van szó. A dal refrénje pedig a Symphony X legjobb pillanatait idézi, de nem esik a túlzott heroikusság csapdájába. A nóta ötödik percétől egy szállós-szellős instrumentális rész jön, ami Pink Floyd és Porcupine Tree fanok szívét hívatott melengetni, Robbie ízesen építkező szólójával, sokkal inkább merítve a 70-es évek nagyjaitól, mint napjaink virgakirályaitól. A dal a kezdő rifforgiával zárul, tökéletesen.
A második szerzemény címe Lost Identity, az akusztikus kezdést szépen támogatja a zongora, majd egy kis gitárdallam is. Itt az énektéma miatt Geoff Tate neve is felötlött, a fuvolaszerű hangszínen felbukkanó dallam pedig eszembe juttatja a Psychotic Waltz-ot, és lelkiekben felkészít a refrénre, amit a San Diego-i istenségek mércéjével mérve is fantasztikusnak tudok csak nevezni. A többszólamú énektémában van egy olyan csavar, ami a Mosquito lemez hangulatát idézi, de sokkal modernebb köntösben. A gitárszólóra újfent áll, hogy inkább Gilmour munkásságát idézi, mint Petrucciét, és ez nagyon jól van így. Ez a kettősség a Dolf Van Heugten által használt kiváló hangszíneken elővezetett billentyűs témákra is jellemző: nagyon is mai a produkció, de mégis van benne valami régies érettség. A nóta végén mindenki szabadjára ereszti fantáziáját, a tördelt riffek között egy eléggé Myungos bőgőkiállást is hallhatunk, majd kis sampler-puttyogással fűszerezett billentyű-gitárszólós levezetés után várnám a következő dalt, de hát ennyi volt.
A Day Six mindenesetre toronymagasan kilóg a mostanában megfáradni látszó és sokszor önismétlésbe bocsátkozó prog csapatok közül és a sok felemlített hangulati hasonlóság ellenére is nagyon friss és eredeti két dalt tettek le az asztalra. Az eredetileg Peanuts néven, punk-rock bandaként indult négyes tagjai még húszas éveik elején járnak, és eddigi fejlődésüket alapul véve a következő évtizedekben még fantasztikusnál fantasztikusabb zenékkel fogják megörvendeztetni a világot, főleg, ha valami nagyobb kiadó a szárnyai alá veszi őket. Ha nem lenne ilyen hideg, holnap reggel mezítláb indulnék tüntetni az Inside Out székháza elé, mert bizony ott lenne a helyük.
