Az AC/DC a 2008 októberében megjelentetett Black Ice-szal olyat tett, amit az idestova negyven éve működő, és kábé harminc éve abszolút szupersztári státuszban henyélő csapatok szinte soha nem szoktak megcsinálni - előkapott még egy adu ászt a paklijából, és röhögve vágta a nagyvilág képébe: nesztek, ezt übereljétek, ha tudjátok! Két éve nem is nagyon tudta senki, az album vagy negyven országban lett listavezető, de legszarabb esetben is felkúszott a harmadik helyig, és egészen elképesztő eredményekkel zárt (Amerikában több mint kétmillió eladott példány, Németországban több mint egymillió), és ekkor még hátra volt a nagyja: a Black Ice World Tour.
A turné méltó volt a lemezhez: a jegyek jobban fogytak, mint az Evian ásványvíz a sivatagban, százéves aggastyántól kiscsoportos óvodásig tényleg mindenki (mintegy négymillió ember!!) látta a show-t abban a 108 városban, amit végigjárt a legendás kvintett, nem csoda hát, hogy minden idők harmadik legnyereségesebb koncertsorozatának számít (csak két alig ismert garázsbanda, a U2 és a Rolling Stones előzi be őket egy-egy körúttal). A huszonegy hónapos turné csúcspontjaként 2009 decemberében felléptek a 65 ezer férőhelyes argentínai Estadio Monumental Antonio Vespucio Libertiben, barátibb nevén a River Plateben, ahol három egymást követő éjjelen adtak abszolút teltházas koncertet (a matek szakosok már ki is számolták, hogy akkor a három alkalommal összesen cirka 200.000 ember látta őket). Döbbenetes számok ezek. Hogy még fokozzuk mindezt: a három este mindegyikén 32 kamera vette folyamatosan a csapatot, és - ami jelen esetben még fontosabb - a közönséget, hogy jelen cikk tárgya valóra válhasson. Csoda-e ezek után, hogy a David Mallet rendezte DVD – amint azt mi is hírül adtuk – tizenhét országban, köztük Magyarországon, nyitott az eladási listák élén, és az USA-ban az első héten elment belőle majd húszezer példány? Persze, hogy nem, a kérdés már csak az, hogy jogos-e a dolog?
A díszí igencsak szereti a live DVD-ket, az elmúlt tizenöt év alatt ez már a negyedik ilyen jellegű cuccuk, és nálam az eddigi favorit a tíz évvel ezelőtti müncheni koncertet rögzítő Stiff Upper Lip Live volt. De csak eddig, mert a River Plate azt is üti. Hogy miért? Mert abszolút, ezer százalékig profi munka, ami kihasználja a 32 kamera adta valamennyi lehetőséget: nagyon sokszor ráérősen időzik egy-egy tagon, annál is többször alkalmazza az osztott képernyős megoldást (amit amúgy is mintha csak a koncertvideók kedvéért találtak volna ki), és ami a legfontosabb: minimum annyit mutatja a mélyen tisztelt publikumot, mint a bandát. Ez pedig ebben az esetben minden másnál többet ér, hiszen az argentin közönség most is bebizonyítja, miért tartják őket a legjobbnak a világon: mindenki az első perctől az utolsóig fel-alá pattog, pogózik, őrjöng, énekel, tapsol, örömujjong, extázisban űzi-hajtja előre kedvenceit. Tényleg döbbenetes élményt nyújt, ahogy hetvenezer ember egyszerre hullámzik fel-alá a gigantikus stadionban. Emellett persze mind a kép és a hang abszolút felsőkategóriás, ezen a szinten már nagyon csúnyán venné is ki magát, ha nem így lenne.
A dalokról és a buliról igazából nem lehet újat leírni, egy AC/DC koncertről mindenki tudja, hogy mit fog kapni, az a minimum, hogy feledhetetlen élményt ígér az egész, a szórakoztatás magasiskoláját nyújtva. Ha megnézed a cirka kétórás DVD-t, megérted, miért lelkesedtünk annyira Dr. Aveczki kollégával két évvel ezelőtti koncertbeszámolónkban, persze, ha láttad már őket valaha, enélkül is nagyon jól tudod. A setlist amúgy egy kivételével csontra megegyezik a budapestivel, ez az egy csere pedig az Anything Goes-t érintette, itt a Dog Eat Dogot hallhatjuk helyette. Ez érthető is, hiszen az egészségesnél sokkal jobban springsteenes szám valóban kilógott kicsit a programból, a Dog pedig abszolút klasszikus.
A bónuszok közt megbújik a koncertnyitó animáció a lenge öltözetű csajokkal, az ördög-Angussal és a fékevesztett rock and roll vonattal, továbbá egy huszonkét perces dokuvideó, The Fan, The Roadie, The Guitar Tech & The Meat címmel. Ebben a bandatagok max. öt percre jelennek meg, egyébiránt a segédszemélyzet tagjai pofáznak, elég szerény érdekességi faktorral előadva mondandójukat. A csapat Argentínában töltött kilenc napját bemutató, afféle behind the scenes jellegű cucc lenne ez, amiből a legszebb pillanat egyértelműen az, amikor egy Buenos Aires-i rockrádió két jegyet ajándékoz egy állástalan AC/DC rajongónak és nem kevésbé fanatikus (egyébiránt a Young keresztnevet viselő) kisfiának, nem sokkal később pedig láthatjuk őket, amint sietősen kacsáznak lefelé a stadion lépcsőjén, majd boldogan mutatják jegyüket a kamerába. Persze a röpke pillanatokra fel-feltűnő, megszólaltatott rajongók is érdekes fazonok, és egyébként is, az egészből az jön le, hogy rockkoncertre járni az egyik legjobb móka a világon. Hát ezért érdemes beszerezni ezt a DVD-t, meg persze az ezerszer hallott, de ezeregyedszer is ugyanolyan szórakoztató dalok miatt. Az pedig, ahogy a korong végén, a stáblista alatt az argentin közönség elbúcsúzik a csapattól, mindennél beszédesebb.
