A nyolcvanas évek menő hajbandái közül elég kevés bizonyult számomra maradandó zenének. A Skid Row és a Stryper pár alapvető lemezén kívül még talán a Cinderella munkássága képes máig értékes dolgokat felmutatni, csak a botrányosan gáz névtől kell eltekinteni. Megörültem ennek a DVD-nek, mivel a csapattól egy-két félig elcsípett klipen kívül semmi audiovizuális élmény nem gazdagított eddig.
Az anyag egy 1991-es detroiti arénakoncert felvétele, a plusz fotógalérián kívül más extra nincs is hozzá. Ráadással együtt 17 dal plusz egy dobszóló hangzik el majd másfél órában, a nyitó The More Things Change bluesos, boogie-zós hard rockjától kezdve a szinte hipnotikus alaptémával vánszorgó Night Songs-on át a tupírhajú cicababákat százával leterítő Don't Know What You Got és Nobody's Fool balladablokkig, ahol az egyedi hangú Tom Kiefer énekes-gitáros még a zongorához is lepattan. Nem is tudom kihez hasonlítani ezt a nyávogósan smirgliző orgánumot. Mintha az AC/DC-s Brian Johnson és Steven Tyler (Aerosmith) keveréke lenne, de azonnal megismerhető védjegye a muzsikának.
Tom mellett Jeff LaBar gitáros a másik kulcsfigura, aki cowboycsizmában és kalapban nyúzza Stratocasterét, de a Falling Apart At The Seams-re már magas szárú fehér sportcipőben perdül-fordul, egyértelműen jelezve, hogy lelke mélyén vérthrasher. Különben mindketten nagyon sok témát slide-gyűrűvel nyomnak, ami a rockgitározásban igen ritka elem. Jó példa erre a Sick For The Cure, ahol komoly szerep jut a vendégbillentyűsnek és a háttérénekesnőknek vagy a Heartsbreak Station szólója, ami egy hawaii-gitárként állványra fektetett hangszeren hangzik el.
És ha már gitárbemutató: Kiefer többször egy duplanyakú (6 és 12 húros) Gibson SG-t akaszt a nyakába, ami látványelemként sem semmi, talán csak az alóla kikandikáló bőrgatyába csomagolt pálcikavékony X-lábak késztetnek mosolygásra. És persze a két legnagyobb Cinderella nóta sem hiányozhat: a Somebody Save Me akkora rock and roll kliséhalmaz, hogy tanítani kellene, talán csak az utolsók közt felcsendülő, visszhangos nyávogás-orgiával kezdődő Gypsy Road tesz túl rajta. De mégis mindkettőt mosolyogva végigbólogatom, mert bizony akkoriban voltam tizenéves és jót tesz a múltidézés.
