Lehet vitatkozni azon, hogy Rob Halford aprópénzre váltja-e hírnevét az eddig kiadott és a közeljövőre betervezett seregnyi Halford és Fight kiadvánnyal, de a lényeg elsősorban a végeredmény, márpedig az eddigi cuccokba nem nagyon lehetett belekötni, megvenni / letölteni pedig ugyebár semmit sem kötelező. Amolyan tipikus rajongóknak való dolgok ezek az átlagnál mindenképpen több érdekességgel és speciális bónusszal.
A tavaly év végén kihozott Live At Rock In Rio III DVD gerincét az az egyórás koncertfilm képezi, ami a Halford zenekar 2001-es riói fellépését örökíti meg. A Metal Isten ekkoriban ugyebár éppen azon fáradozott, hogy a Two projekt után kardjukba dőlt Judas Priest fanatikusok ismét elhiggyék, hogy valóban ő a Metal Isten, és becsületére legyen mondva, mindent meg is tett ezért. Ehhez persze szüksége volt a Bruce Dickinson kisiklott szerelvényét is ismét vágányra állító producerre, Roy Z-re, az Iron Maiden-közeli, tőkeerős Sanctuary csoportra és arra a minden túlzás nélkül tökéletes összeállítású csapatra, amelyikkel végül felvették a nagy visszatérést jelentő Resurrection lemezt.
A szóban forgó riói fesztivál valami egészen sajátosan vadító lehetett élőben, nem véletlen, hogy a Maiden is kihozta DVD-n itteni fellépését. Több mint 200 ezer magából kivetkőzött metal fanatikus őrjöngi végig Halfordék programját, és a reakciókat tapasztalva Rob bizonyára hátradőlt, amiért imája meghallgatásra talált odafent. A dologhoz azért tegyük hozzá: a csapat nem a legkönnyebb utat választotta a közönség meggyőzéséhez, vagyis szó sincs Judas Priest greatest hits műsorról, a program gerincét a Resurrection dalai képezik, amikhez hozzácsapnak pár kötelező és néhány kevésbé nyilvánvaló klasszikust is. A felvételt elnézve baromira sajnálom, hogy Magyarországra nem jutott el ez a csapat – 2002-ben állítólag mindössze egy nagyon vékony hajszálon múlott a dolog –, mert gyilkos formát mutatnak, és nemcsak a tetőtől talpig bőrben-szegecsben kiálló Halford vonzza a tekinteteket.
A Riotban megismert überdobos Bobby Jarzombek például egyértelműen ott van a világ legjobb metal ütősei között, egyszerűen lehengerlően játszik, de az ördögszarvakkal ékesített piros felsőt viselő Patrick Lachman és gitártesója, a Dimebag Darrell KGST-s megfelelőjét formázó, lengyel gyökerekkel rendelkező Mike Chlasciak is bámulatos dolgokat művelnek, nem is beszélve a szörfös fejű, ujjal pengető Ray Riendeau basszusgitárosról. Olajozott, végtelenül feszes és megalázóan energikus gépezet volt ez a formáció, és ahogy Mike is mondja a turnét dokumentáló filmben, bizony tényleg jóval többről szólt a sztori annál, mint hogy négy idegen nyomja Halford háta mögött a Priest klasszikusokat. Maga a koncert is roppant hangulatos egy sor óriási Halford, Fight és Judas szerzeménnyel, amikor pedig a koncertzáró Breaking The Lawnál Robnak csak egy kis óóózásra kell beszállnia, mert a hibbant dél-amerikaiak végigéneklik helyette a Priest történetének legnagyobb sikernótáját, az bizony még a képernyő előtt ülve is komoly libabőröket eredményez.
A DVD mellé még odacsapták a Resurrection egy újrakevert változatát, ráadásul négy olyan dalt is beépítettek a jól ismert nóták közé, amik eredetileg nem szerepeltek a lemezen. A rajongóvadító „previously unreleased" megjelölés azért túlzás, hiszen a 2006-os iTunes-verzión már ott voltak ezek a nóták is, ráadásul a Hell's Last Survivort és a Sad Wingset bárki ismerheti akár az eredeti japán verzióról, akár a 2001-es Live Insurrection koncertlemezről. Nekem ez a két tradicionálisabb szabású, ám mégis teljesen korszerű, bivaly megszólalású dal tetszik jobban, bár a zorallabb, döngölősebb, Judas Priest helyett inkább Fight, Pantera vonalon mozgó God Bringer Of Death és Fetish sem rosszak. Mivel a Resurrection már eredetileg is álomszerűen szólt, az újrakeverésnek éppúgy nincs sok értelme, mint ahogyan a Fight-féle War Of Wordsnél sem volt: talán egy kicsit még súlyosabban dörren meg az anyag, de lényeges különbséget igazából nem vélek felfedezni. Az viszont biztos, hogy maga a lemez mai füllel is óriási, a bődületes energiával robbanó Resurrection nyitástól kezdve a power ballada Silent Screamsen, a magabiztosan húzós Slow Downon és az aljas módon fülbemászó Twisten át egészen a groove-os, súlyos metal'n'roll Drive-ig. A szövegekre persze néha nem kell odafigyelni (a Made In Hell bizonyos sorainál például ma is mindig önkéntelenül elvigyorodom), de ez másodlagos, az album abszolút kiállta az idő próbáját. Hallani pletykákat arról, hogy előbb-utóbb ismét csinál majd valamit ez az ötös, amit csak támogatni tudok, bár a tagok elfoglaltságait ismerve erre azért nem holnap kerül majd sor.
Összességében mindenképpen jó beruházás ez a kiadvány, a digipack DVD frontborítóján szereplő, sötét és életlen bandafotó miatt hevenyészett kalózanyagokat idéző külcsín semmiképpen se tévesszen meg!
