A nu metal mozgalom termelte ki az utolsó igazi rocksztárokat – mondta Jamey Jasta podcastjében Jonathan Davis. A Korn frontembere nem hiszi, hogy valaha is születhetnek még rockzenekarok, amelyek akkora sikereket érnek el, mint annak idején ők.
Sokan és sokszor elmondták már, hogy a világ végérvényesen megváltozott, a rock szerepe és pozíciója pedig teljesen átalakult a könnyűzene térképén. E véleményekhez csatlakozott most Jonathan Davis, a Korn énekese is, aki Jamey Jasta podcastjében vendégeskedett. Amikor a Hatebreed frontembere megkérdezte, hogy lehet-e komoly hatásuk a világra a mostani fiatal rockbandáknak, illetve mennyire kompatibilisek ezek a csapatok más stílusokkal, Davis egyértelműen felelt: „A régi szinten biztosan nem”, szögezte le. „Mindig is úgy gondoltam, hogy a nagy, igazi rockbandák utolsó hulláma a miénk volt: a Korn, a Deftones, a Bizkit, az akkori csapatok. Az az idő pedig rég elmúlt. Soha többé senki sem lesz már képes arra, mint mi akkor, és soha senki nem is tapasztalhatja meg azokat az élményeket, mint mi. Az ott, akkor tényleg mindennél nagyobb volt.”
Davis hozzátette: esze ágában sincs lekezelni a mai csapatokat, egyszerűen a világ változott meg, és a rockzenekarok előtti lehetőségek szűkültek be. „Nem akarok arrogáns lenni, meg semmi ilyesmi. Annak idején ez az egész tényleg arról szólt, hogy voltunk mi, meg velünk szemben a popbandák: a Britney Spearsek, a Backstreet Boysok. Amikor a The Apollóban játszottunk, ott volt Puff Daddy, Busta Rhymes, Lil Kim meg a többiek, az összes keleti parti rapper lejött, és mind elismerték, amit csinálunk. És akikkel dolgoztunk: Cube, Dre, Snoop… Efféle összefonódásokat előtte sem láttam, és nem hinném, hogy valaha is fogok.”
Hozzászólások
DE!
Egy kicsit más szemszögből reagálva arra, amit mond, mondotok.
"Annak idején ez az egész tényleg arról szólt, hogy voltunk mi, meg velünk szemben a popbandák"
Ez szerintem egy nagyon fontos mondat. Ugyanis a kilencvenes években a zene és a műfaj, amit azon belül hallgattál, az identitásod része volt. Voltak az alterosok, rockerek, teknósok, és még sorolhatnám. Ezáltal vagy emiatt volt/van az, hogy az akkori generációnak sokkal fontosabb volt a zene. Nemcsak egy volt a sok szórakozási lehetőség közül, hanem élmény, esemény. Hogy kinek milyen kazija van, hogy kitől mit lehet átmásolni, hogy hol nyílt egy újabb zenebolt, hogy este kinél fogunk zenét hallgatni, hogy kin milyen zenekaros póló van stb. Ezzel szemben a mai fiataloknak a zene csak egy újabb inger, ami ugyan a mindennapjaik része, de nem képvisel számukra több értéket, mint hogy milyen sorozatokat néznek és milyen új profilképük van a neten.
Na most egy ilyen világban már a rajongás sem a régi. pláne egy zenészért, zenéért.
Persze létezik rajongás, érdemes megnézni, hogy a mai fiatalok hogy odavannak a youtuberekért, az e-sportolókért. Nem is véletlenül van az, hogy jelenleg ez két olyan terület, ahol irgalmatlan nagy pénzek forognak. Tanárként folyamatosan azt látom, hogy bizony ezek a példaképek, akik ebbe a két körbe tartoznak, képesek arra, hogy identitásteremt ől legyenek a mai gyerekek számára.
És ahogy fentebb írtam: olyan részét kell tudni megérinteni az embereknek, amit csak tőled kapnak, és persze amit nagyon szeretnének, ha valaki "helyettük képviselne". Erre két dolog: a 80-as, 90-es évek tipikusan az útkeresés korszaka volt. Az akkori általános frusztráció, ami még nem volt annyira erős, mint ma, de már érezhető volt, szülte azt, hogy mindenki önmagát kereste, és sokan a lázadó zenékben találták meg önmagukat. Na most ez ma hol van? Miért lázadna ma egy tinédzser? Hogy nem kapta meg a legújabb iphone-t? Na persze ma is vannak a társadalom perifériáján élők, de ők meg már régen beálltak valamilyen agresszív csoportba - direkt nem írok példákat.
A másik, hogy ma is van olyan része a magyar metal/rock zenének például, ami képes betölteni egy ilyesféle szerepet az emberek életében: a nemzeti rock. És annak bizony van egy állandó közege. Ott van fanatizmus, van rajongás. Rengetegen akár több száz kilómétert is hajlandóak HETENTE azért utazni, hogy megnézzék az ilyen bandákat.
Remek kommentet írtál, vannak benne igazságok, csak nem sok köze van ahhoz, amiről Jonathan beszél. Tökéletesen félreértelmezed és el nem hangzott állításokra reagálsz.
Nem akarom kontextusból kiragadni, de első 2 Sabbath lemez szintjét? Az csak nagyon kevesek ugorják meg. Gondolom, stílusbról beszélsz inkább itt, nem?
Paranoid nálam top 10 metal lemez
De egyébként valóban, akartam írni, hogy az underground azért nem kicsit építkezik a mainstreamből és határozza meg magát azzal szemben, de úgy gondolom fordítva méginkább igaz. Mert mindig minden alulról indult. A Korn és a Metallica is. Valahogy azonban kurvára nem tudok a sirámok ellenére pesszimista lenni a jövőt illetően. Lehet, hogy belátható időn belül eltűnik az egész, ahogy művészettörténe ti korszakok is kivesztek az idők alatt, látszik ez abból is, hogy a kultúrát formáló ereje a rockzenének úgy tűnik, jóval alább hagyott és bevégezte feladatát. Végülis szervesen beépült a kultúrába, és célba ért. Ezután jön az "-utáni" korszak.
Amikor bőven tart még, de már a múltba kell visszanyúlni az inspirációért. De mégsem hiszem, hogy egy 70 éve sem létező műfaj pont most fingana ki mondjuk 10-20 éven belül. Az az érzésem, itt még nem lőttük el az összes puskaport, mondhat itt Jon Davis bármit. Meg aztán ez a sokat átkozott korszak, amiben élünk, elhozott egyfajta aranykort is. Ma minden megtalálható a neten. Azok is, akiket a 70'-es években magas ívben leszartak a Black Sabbath mellett, pedig mondjuk ott az Iron Claw, akik bőven hozták azt a szintet, mondjuk az első két Sabbath lemez szintjét. Minden korábbinál jobban fel lehet most térképezni a különböző korszakokat. Na és végtére miről szól az egész? Zenéről nem? Mert ilyenkor ezeknek a rocksztároknak nagy a pofájuk, de mikor negatívan visszaütött már zenekarokra a népszerűségük, akkor az összes tudott azzal jönni, hogy "haver, ez csak zene". Nem véletlen, hogy a régi nagyok tényleg a zenét szolgálták ki, illetve teszik a mai napig is, mert őket sosem látom ezen nyavajogni, hogy mi lesz majd az egésszel. Van egy-két kivétel, mint a Kiss, de azok csak simán rettegnek attól, hogy tovább öregednek.
Én azért összességében optimista vagyok inkább, mint nem.
A mai rockzenéből hiányzik a ROCK 'N ROLL.
Egyszerűen nincs bennük életérzés, energia (amitől jó kedvre derülnél és ugrálnál), valós mondanivaló, a dalokban nincs építkezés és dramaturgia. Ez amúgy a filmek jó részére is igaz. Modern világ.
Idézet - Marci:
Bizony ám, hogy összefügg. És abszolút érezhetők a hatások. Persze egy darabig még sokaknak nem fog feltűnni, de a jelenség adott sajnos.
A kettő összefügg pedig hosszú távon
A '90-es évek elején voltam kamasz, emlékszem a jelenségre. :) Ugyanakkor nem mondanám hogy most rosszabb a helyzet. Rengeteg új zenekar van most is és a jútyúbnak köszönhetően egy kattintásra vagyunk a friss zenétől. Én most is érzem az újonnan felfedezett zenék varázsát. Nem az MTV-t figyelem hanem az ajánlósávot jobb oldalon a jutyúbon, a blogokat, olvasom a kritikákat. Jutottam már el úgy számomra ismeretlen zenéhez hogy egy kritikában hivatkoztak egy hasonló stílusú bandára - belehallgattam és rögtön megtetszett az is.
Lehet hogy az újabb együtteseknek nincs esélyük rá hogy olyan tényezők legyenek mint az AC/DC, a Metallica, a Maiden - vagy a legendás Korn együttes (akik még a naccságos Sznúp DagiDag úrral is dujetett énekeltek karrierjük csúcsán! :) És akkor mi van? Akkor is lehet jó egy koncert ha 100-an vannak rajta, és akkor is lehet szar ha 50.000 nézője van. Lehet hogy nem az MTV-n fedezünk fel új zenéket, hanem a neten találunk egy gyöngyszemet aminek alig párezer megtekintése van.
Lehet hogy a metal és a rock már nem lesz olyan szinten a mainstream része mint 30 éve de attól függetlenül még mindig alakulnak új bandák, olyan tempóban jönnek a faszábbnál-faszább lemezek hogy csak győzzük mindet meghallgatni. Hogy nem énekelhetnek duettet Paff Dedivel a Super Bowl előtt? Bocs, de lehet hogy pont lefosom. Nem halott a rock, csak már nincs benne annyi pénz mint régen.
A fenti interjú részlet meg a tökéletes önszopás.
"Soha többé senki sem lesz már képes arra, mint mi akkor"
Ja, a mi életünkben, de lehet hogy 60 év múlva lesz olyan.
Szerintem Layne Staley és Chester Bennington szerelemgyereke ... :D Amúgy nyilván ők ketten, csak kicsit félreírva és egy vessző mínusszal...
Ugyanakkor vannak sikersztorik is, amik bár lassabban a mai lehetösegeket tekintve, de biztosan épülnek pl. Behemoth, sokan veszik viszik, és náluk sem egyből ütött ez be, nem is tudom hanyadik lemezük ez az új, 8-9?
Mastodon, akik nagyon komoly presztizsre tettek szert.
Persze leginkább a Ghost, a Rise Above kiadótól startolva, a Metallica előtt játszanak jövőre, már most nagyjából sold out stadionbulikon.