Szeptemberben Budapesten is hatalmas sikerrel koncertezett a Machine Head, akik egy éve jelentették meg legutóbbi lemezüket. A Bloodstone & Diamonds születésnapja kapcsán Robb Flynn hírlevél-blogjában elemezte kicsit az elmúlt időszakot – és maradéktalanul még akkor sem elégedett, ha egyébként minden oka megvan rá…
„Most állunk a legjobban az egész pályánk során, már ha az úgynevezett zeneiparról beszélünk”, írja Flynn. „Ez kreatív és üzleti szempontból éppúgy megáll, mint a kiadóval ápolt viszonyunkra, arra, mennyire fair módon áll hozzánk a Nuclear Blast, akik hagyják, hogy a saját dolgunkat csináljuk. Természetesen adnak tanácsokat, amiket gyakran meg is fogadunk, és komolyan, éppen erre van szükségünk egy kiadótól. Viszont hagyják, hogy mi hozzuk meg a döntéseket. A Bloodstone & Diamonds eladásaiból máris visszafizettük nekik azt a jelentős előleget, amit kaptunk tőlük a lemezhez (ez nem kis összeg a mai viszonyok között), és ez azt jelenti, hogy zsinórban a negyedik albumunknál voltunk képesek törleszteni az előleget, és nem tartoztunk semmivel a lemezkiadónknak. El sem tudom mondani, mekkora öröm számomra egyszerre leírni azokat a kifejezéseket, hogy tartozásmentes és lemezkiadó! Bizony nem volt mindig ez a helyzet…”
Mint Robb leírja, a zenekar történetének legmagasabb listás helyezéseit produkált Bloodstone & Diamonds több mint 180 ezer példányban kelt el világszerte a megjelenése óta eltelt egy évben, ráadásul úgy, hogy közben a Foo Fightersszel, a Pink Floyddal és Taylor Swifttel kellett versenyezniük. A zenekar ugyanakkor továbbra is elsősorban az Egyesült Államokon kívül számít nagy névnek. „A 180 ezer példány többsége Nagy-Britanniában és Európában ment el, és aki ismeri a történetünket, pontosan tudja, hogy mindig is ez volt a helyzet az elmúlt több mint két évtizedben. Hogy miért? Igazság szerint fogalmunk sincs, miért ragaszkodik ennyire erősen Anglia, Európa és Ausztrália a Machine Headhez a kezdetek óta. Abba ugyanakkor néha kicsit frusztráló belegondolni, hogy milyen kevés ember adott egyáltalán esélyt a lemeznek az Államokban, de hát ilyen az élet. Idehaza kultbanda maradtunk. És tudjátok mit? Ez bizony jó így. Inkább választom azt, hogy több mint húsz éven át kultbanda vagyunk, akikre ma is a legfanatikusabb anyaszomorítók járnak, mint azt, hogy senki se ismerjen. Sokkal, de sokkal rosszabb is lehetne ennél a helyzet. Persze időről időre átbeszéljük, miért alakulhatott ez így, és vannak is rá elméleteink, de nem ez a világon a legfontosabb probléma.”
Főleg a zeneipar jelenlegi állapotában. „Szerintem meglepődnétek, ha tudnátok, milyen kevés lemezt adnak el a kedvenc rock- és metalbandáitok. A rock manapság a háttérben létezik: immáron évek óta nem számít domináns formátumnak. Az utóbbi évek legsikeresebb rocklemezei mind 300-400 ezer példányban fogytak el. Néhány épphogy aranylemez lett, de a platinastátuszt egy sem érte el közülük. Ennek változnia kellene. Senki sem fogja komolyan venni a rockot és a metalt addig, amíg az ezekben a műfajokban tevékenykedő előadók lemezei nem kezdenek el tényleg ismét komolyan fogyni. A francba, hát a Grammy-gáláról már nem is közvetítik a rockkategória díjátadóját! Ez csak az online közvetítésbe fér bele, a másik épületből… A Bloodstone & Diamonds most 53 ezer példánynál jár az Államokban, és olyan száz-százötven példányban fogy hetente. Amennyiben ezt visszavetítjük a Supercharger-korszakba, 2001 környékére, akkor nagyjából 250 ezernek felelne meg. Ha viszont csakis a szigorú számokat nézzük, a lemez még majdnem húszerrel elmarad a Supercharger 72 ezres amerikai fogyásaitól. És itt elő lehet hozakodni azzal, hogy a CD-eladások gyakorlatilag megszűntek (egyáltalán hol lehet manapság CD-t venni már?), és ez igaz is, de akkor is fáj leírni ezt egy kicsit…”
A Machine Head februártól ismét Európában koncertezik, ezúttal a kontinens nyugati féltekéjére viszik el azt az An Evening With… turnét, amelyet idén ősszel a keleti régió – így Magyarország – már megkapott.
Hozzászólások
Nekem nem az okoz problémát, hogy hol vegyek CD-t, hanem hogy miből...
Kétségtelen, nincsenek dédelgetett álmaim arról, hogy akkor nem volt előtérben a pénz -bár azért akadt olyan is-, de szánított az, hogy képvieljenek és értékkel rendelkezzenek az asztalra lerakott dalok! A Zepp még -talán- Indiába is elment ihletért.
Meg lehet hallgatni egy mai csúcs bandát egy őskori dinóval egyetemben. A mai dalok TÖBBSÉGE úgy szól, mintha ollóval lett volna összevagdosva a dallam és a szöveg, még egy régi bandánál akár csak egy -ma elég divatos ez- rég elfeledett demót adnak ki, az úgy szól, hogy leviszi a fejed és egy dolgot érzel, hogy van benne élet és dög! Tudom, hogy akkor is számított a pénz, de voltak elvek a rockzenében, volt lelke és tudás mögötte, ma meg csak pénz.
Paul nélkül Morrisonék valószínűleg sosem törtek volna ki az L.A. környéki kocsmák és bűnbarlangok hatóköréből. Nélküle azt sem tudnád, hogy létezett ilyen zenekar egy megszállott drogossal a mikrofon mögött...
És ne legyenek illúzióid, a harmadik nagylemeztől fogva már csak azért kerültek archiválásra a dalaik, mert kellő anyagi vonzata volt a dolognak.
Idézet - frontiers:
Kérlek szépen: kurvákra, drogokra meg verdákra.
Mobiltelefonra, tabletre, internet csomagokra meg esetleg streaming előfizetésre. Teljesen átalakult a médiafogyasztás .
Azt azért ugye vágod, hogy sikerült pont két olyan nevet is kiemelned, ahol az elvitathatatlan művészi törekvések és az úttöró jelleg mellett eleve olyan brutálisan tudatos építkezés zajlott üzletileg is, ami a későbbiekben alapvető minta lett a zeneipar ténylegesen iparszerűvé válásban? :) Brian Epstein meg Peter Grant a maguk szakmájában legalább akkora forradalmárok voltak, mint Lennon vagy Page. :)
engem azért ami meglep, hogy a nálunknál jóval gazdagabb országokban is brutálisan visszaesett a lemezvásárlás, pedig hozzánk képest sokkal több az alap, amiből lehetne vásárolni, persze én nem vagyok nagy igényű, de érdekelne, hogy egy átlag 25-40 közötti usa-beli emberke mire szórja el azt a pénzt, amiből mondjuk 10-15 éve lemezeket vett :)
Amerikában az olyan nagy láncok bedőlésével/netre költözésével, mint például a Tower Records, gyakorlatilag eltűntek a nagy zenei áruházak, és kis boltból is kevés van, ez a probléma több általunk szemlézett interjúban is visszaköszönt már. A Record Store Day sem véletlenül jött létre kezdeményezéské nt. Budapesten sincs már olyan sok CD-bolt egyébként, ha összelövöd mondjuk azzal a mennyiséggel, amennyi akár még tíz éve is volt.
Talán mert a Beatles-től a Doors-on át a Led Zeppelin-ig mindenki egy üzeneközlési platformként gondolt a zenére és művészi értéket képviselt? Vagy talán mert olyan társadalmi problémákat feszegetett sokszor főleg a rock zene, ami milliókat tudott maga mellé állítani?! Miért van az, hogy annak idején egy zenekar a közönségnek, a saját rajongóinak akart megfelelni és nem a kbszott kiadónak, aki megmondja, mit, hogy kell megcsinálni egy lemezen? Eleveszett az a lélek a rockzenéből -metált is bele értve-, amiért annak idején rajongtam. Ezért nem érdeklnek kutyát sem az új bandák és csak a régiek tudnak -1-2 kivétellel- megtölteni, mert pénzforrásként gondolnak erre a szrra és nem művészetként!
A Slayer a hőskorában is "csak" aranylemezeket tudott szülni odaát, aminek a hátára azóta sem változott (500.000 példány). Tehát a Slayer pont nem jó példa erre. Akkor a félmillió eladott lemez tényleg félmilliót jelentett. Nem volt még képben a '90-es évek kazetta hamisítása vagy az új évezred letöltögetése. A FFDP pedig ilyen gányadék körülmények között tud ugyanilyen eladásokat produkálni.
De ez ettől egy hosszabb misét is megérne, úgyhogy nem mennék bele, meg amúgy se tudja senki se megfejteni pontosan miért haldoklik -vagy nem- a zeneipar. Még Gene Simmons se. Legfeljebb csak tippelni tudunk, ez ahhoz túl összetett.
Úgy értettem ezt, hogy pl. egy Slayer is tudott óriási példányszámban lemezeket eladni, tényezőnek számítottak a lemezpiacon. Meg hát ezt más zenészek is elmondták, akkoriban a kiadók tényleg invesztáltak pénzt akár metalbandák felfuttatására is, hogy azok naggyá nőhessék ki magukat. Változnak az idők.
MI A HEREERT KELL FOLLYTON OKOSKODNI AHELYETT HOGY A SAJAT DOLGODDAL FOGLALKOZZNAL??????????
A '80-as években is a kommersz zenék - konkrétan a pop metalos dolgok - fogytak a legjobban, ezen a téren nincs különbség. Az arányok meg a számok mások, meg az, hogy ma tényleg nincs szem előtt a műfaj. De az utóbbi része mindig is ciklikusan működött, egyszer jobban pörgött évekig, utána meg jött a hullámvölgy. Most egy ilyenben vagyunk épp.