Shock!

Ugyan az évek során beesett nekik két fesztiválos buli itthon, de bármilyen furcsa, a Machine Head soha korábban nem járt önálló fellépésen Magyarországon, Budapesten pedig mindössze egyszer játszottak eddig, 1994-ben, a Slayer nyitócsapataként azon a bizonyos legendás bulin az Olimpiai Csarnokban. Ezek után senkit sem érhetett meglepetésként, hogy a Barba Negrába leszervezett, már előzetesen is maratoni hosszúságúnak ígért, előzenekar nélküli koncert majdnem egy hónappal előbb betelt, és Robb Flynnéket valóságos izzasztószauna fogadta.

Valamit gyorsan szögezzünk le mindjárt az elején: nyilvánvalóan nagyon bosszantó, amikor az ember lemarad egy koncertről, mert az jóelőre teltházas lesz, az ezzel kapcsolatos gyűlölködéseket, észosztásokat, bő kézzel mért alternatív „megoldásokat" azonban baromi nehéz tolerálni. Tény, hogy ez a buli valószínűleg betelt volna a PeCsában is, de hát a PeCsa már kiesett a képből, és azt azért mindenki tudatosítsa magában: a bandának itthon, önálló bulin kábé az lett volna a plafon. Ez pedig még további maximum párszáz embert jelent a zsúfolásig megtelt Barba Negrában összezsúfolódott uszkve 1300 nézőhöz képest. Vagyis nem, a Machine Headet nem lehetett volna csak úgy hipp-hopp, rentábilisan átvinni a Budapest Parkba vagy az Arénába (mert bizony olvastam olyan kommenteket is, amelyekben az okosok ilyeneket követeltek...), és nem, a szervezők nem direkt kicseszni akartak a közönséggel azzal, hogy a Barba Negrában maradt a buli. Sokan mintha még ma sem értenék Magyarországon, hogy a koncertszervezés nem jószolgálati tevékenység, hanem üzlet, amivel senki sem akar bukni...

Ez már persze csak a lényegtelen körítés, hiszen a legfontosabb az, hogy ezen az egyedül lejátszott európai körúton az összes állomás közül elsőként telt be Budapest, és mint azt Robb Flynn bőszen hangoztatta is a bulin, a banda eleve jókedvvel érkezett hozzánk, hogy huszonegy év után végre ismét fellépjenek a magyar fővárosban (ami egyébként tényleg baromira tetszett nekik, ezúttal nem kötelező púderről és közönségetetésről volt szó). A zsúfoltság persze sosem kellemes, konkrétan a koncert kezdete után pár perccel már szaunává lényegült a klub, de összességében valahogy mégsem zavart a dolog, aminek annyi volt az oka, hogy a Machine Head bő két és fél órában simán az általam látott talán legjobb koncertjét nyomta le.

Robb Flynnék esetében két dologtól lehet tartani az élőben: az egyik a szar hangzás (pár évvel ezelőtt Bécsben, a Metallica vendégeként például konkrétan élvezhetetlenül szóltak, de a hat évvel ezelőtti hegyaljás buli is erősen hagyott maga után kívánnivalót), a másik a frontember szómenési rohama. Szerencsére ezúttal mindkét tényező stimmelt. A megszólalás a nyitó Imperiumnál még nem volt perfekt, de aztán jól beállt, és főleg előrébb nyomakodva kifejezetten okésnak találtam, Robb pedig – talán a brutális páratartalom, talán a monstre an evening with...-jelleg miatt – ezúttal hálistennek takarékra tette a száját, és mindössze egyetlen párperces monológot tartott félidő tájékán, a Darkness Within előtt, de ezt is remekül felépítette Budapest, Magyarország és Téglás Zoli fényezésével, szóval simán belefért a dolog. Máskor ilyen szónoklatokból akár három is simán kijut tőle egy ennél rövidebb bulira, ami azért elég rendesen meg tudja akasztani a lendületet...

Utólag többektől is hallottam, hogy túl sok ebből a fajta zenéből ez a két és fél óra, és ezzel alapesetben én sem vitatkozom: valóban irgalmatlanul tömény volt a koncert. Viszont én személy szerint egyetlen pillanatra sem éreztem úgy, hogy unatkoznék, amiben a Machine Head szokásos mániákus előadásmódja mellett a kiválóan összerakott, mit összerakott, felépített műsor játszotta a főszerepet. Robbéknak mára bőven van miből válogatniuk, ráadásul minden korszaknak meghatározott helye van az életműben. Történelmileg úgy alakult, hogy noha az én generációmnak örökre a Burn My Eyes marad „A" Machine Head-album, a banda a Through The Ashes Of Empires lemezzel megkezdett szériával népszerűbb lett, mint valaha, így a hangsúly élőben ma már persze elsősorban a Phil Demmel-érára helyeződik, ami simán érthető. Bevallom, én a tavalyi Bloodstone & Diamondsnál jutottam el odáig, amit sokan már egy, sőt, két körrel korábban is hangoztattak, jelesül, hogy a frontemberen kezd elhatalmasodni valamiféle furcsa megalománia az albumokon, és a kevesebb néha több lenne, de élőben kiválóan működtek az új nóták. Amiket egyébként nem is erőltettek túl, az Imperium és a Beautiful Mourning startja után jött a Now We Die, majd kicsit később az In Comes The Flood, a Killers & Kings, majd a műsor vége felé közeledve a Game Over, és kész. A közönség ugyanolyan remekül vette ezeket, mint a többit, de ennek ellenére nálam messze a mega circle pittel kísért Killers ütötte a legnagyobbat, szóval jó lenne legközelebb tényleg egy olyan lemezt hallani a csapattól, amin mondjuk csak egy nagyeposz szerepel, és mellette tíz ilyen rövidebb, odaverősebb szám viszi a prímet. De itt még a Game Over is tetszett, pedig azt a lemezen végig sem bírom hallgatni, annyira túlripacskodja Robb.

Ami a zenekar mai felállását illeti, a banda fazonilag is teljesen egyben van, és láthatóan az új basszusgitáros, Jared MacEachern is tökéletesen beilleszkedett. Jól is játszott, és az Adam Duce-féle vokáltémákat is megfelelően pótolta, ráadásul végig pörgött, mozgott, ugrált. Háttérvokálok tekintetében Demmel sem volt már annyira gáz, mint mondjuk a FEZEN-en, de nem is erőlteti túl, Dave McClain meg „csak" ült fent az emelvényén, és tolta az alapokat azzal a nagyon jellegzetes, vicces mozgásával. Robb meg Robb, nyilvánvalóan nagyon szeret szerepelni, de meg is van hozzá a kisugárzása, tényleg vonzza a tekinteteket (azt meg jótékonyan bocsássuk meg neki, hogy a dallamos témákkal szemben élőben rendre alulmarad a lendület hevében). Végig lerítt róluk, hogy baromira élvezik a koncertet, de ez nem is csoda, mert a hangulat minden tekintetben forró volt, és a közönség lendülete végig ki is tartott, tényleg két és fél órán keresztül ment a nagy együtténeklés meg a nyomulás.

Csúcspontokat nehéz kiemelni, tényleg egységesen erős volt a műsor – nálam nyilván nehezen lehet überelni az este leghatalmasabb közönségkórusával kísért Davidiant meg az Oldot, illetve a The More Things Change... lemezt egyedüliként képviselő Ten Ton Hammert, de azt is mindenki hallhatta, hogy a vitatott The Burning Red / Supercharger érából származó négy nóta (From This Day, The Blood, The Sweat, The Tears, Crashing Around You és különösen a Bulldozer) irgalmatlanul nagyot dörren élőben. Későbbről talán a Descend The Shades Of Nightot nevezném meg, mint mindig különleges pillanatot, de jó volt hallani a fél évtizedes szünet után a The Blackeningről Budapestre leporolt Slanderoust, a témájának megfelelően szokás szerint Dimebag Darrellnek dedikált Aesthetics Of Hate-et vagy az Unto The Locust legtechnikásabb momentumát, a This Is The Endet is. Felsorolhatnék még egy sor dalt, amit szívesen meghallgattam volna, és nem szokták játszani, de ennyire hosszú program után szerintem ember nem volt a Barba Negrában, aki a végén bármit is hiányolt volna. Főleg, hogy a záró Halo aztán tényleg bevitte az utolsó kegyelemdöfést is azzal a bizonyos riffszörnyeteggel.

A 2004-es linzi koncert nálam már csak az évtizedes várakozás utáni első találkozás öröme miatt is nehezen überelhető machineheadileg, de objektíven nézve talán ez volt a legjobb buli, amit valaha is láttam a zenekartól. Remélem, nem kell 2036-ig várni a következő önálló magyar fellépésükre... (D.Á.)

Ízlelgessétek: 1994. Huszonegy év telt el azóta, hogy megláttam valamelyik zenecsatornán a Davidian klipjét, és egyből letaglózott. A veszélyesen jóképű Robb Flynn rasztafonata, a kornak megfelelő laza ruházata, a zene tömény, mégis a végtelenségig fogós agressziója, illetve Chris Kontos páratlan dobolása azonnal magához láncolt, és ahogy megjelent itthon a CD, rohantam megvenni a Burn My Eyest. Nem bántam meg, alapmű, azóta ezt tudjuk, akkor még csak sejtettük. Ugorjunk. Huszonegy évet kellett várnom, hogy élőben is lássam-halljam végre az említett dalt. (Ilyen-olyan okokból valamiért mindig kimaradtak nálam a magyarországi fellépéseik.) Nagy elvárásokkal futottam neki az estének, sok jót és sok rosszat hallottam a koncertjeikről: Flynn sokat pofázik, hamis, az újabb, hosszú számok unalmasak koncerten is, élőben hengerelnek – rakjátok össze. Én is összeraktam, aztán élőben tényleg minden más volt.

Kezdjük ott, hogy ugyan roppant mód bosszantott, hogy a fényképezőgépem nem találkozik velük aznap este, de hát rigolyás vén faszok, a jó ég tudja, melyik tyúkszemük fájt, mikor kitalálták a pixelmániás mobilok világában azt a hülyeséget, hogy kitiltják a sajtót. Mindegy, legyen az este csak a koncertélményé. Amit meg is kaptam, két óra negyven percen keresztül. Az első pillanattól kezdve konkrétan olyan volt a buli, mint amikor egy soktonnás betontömböt ránkejtenek, aztán felhúzzák, aztán megint leejtik, pontosan addig, amíg mindenki kurvára laposra nem lett gyepálva. És lehet azt mondani, hogy igen, itt volt Amerika, de tényleg itt volt, egész egyszerűen ilyen kiállása nincs európai zenekaroknak, odaát kell születni, élni, és az ottani levegőt szívni egy életen keresztül. Ezek ott fent a színpadon Férfiak voltak, és ugyan közhely, hogy megszégyenítették a huszonéveseket, de hát ha ez a helyzet...

Az álmélkodáson túl nyilván voltak számomra kellemetlenebb percek, például én szívesebben néztem volna őket a PeCsa szélesebb színpadán, de oda már nem megyünk sajnos. Túl nagy volt a tömeg, túl meleg és levegőtlen volt a helyszín, a hely adottsága nem kedvez az ilyesminek, az meg saját nyűg, hogy kevesebb emberrel körülvéve, több oxigénnel jobban érzem magam. Ennek ellenére nem egyszer fordult elő a benti negyven fokban, hogy tiszta libabőr voltam, annyira húsbavágóan energikusan szólaltak meg a dalok. Persze főleg a régi slágereknél éreztem így, ám azért a setlistre korántsem lehetett panaszkodni, még a túlburjánzó, cirádás eposzok is szerethetőbbé váltak élőben – bár én két-három ilyen résznél már konkrétan azt éreztem, sok ez a jóból. Hosszú volt ez az este, öt-hat számmal kevesebb több lett volna (szerintem). A ráadás ráadásánál már az órámat nézegettem, hogy ugye most már tényleg vége, de nem, még mindig húzták az időt, Flynn is egyre hamisabbá vált. Persze, legyen ez a legnagyobb baj, hiszen kitettek magukért, a láthatóan egomán főhős sem dumált sokat, a többi zenészről pedig csak szuperlatívuszban lehet beszámolni, amúgy pedig respekt nekik, komoly fizikai meló lehetett számukra ez a koncert ott a forró reflektoroktól (is) fűtötten.

A „kevesebb néha több" elvet vallva én úgy érzem, számomra kerekebb lett volna az élmény, ha bő fél órával rövidebb ideig tart, de ha úgy nézem: huszonegy év után nem tökmindegy? (V.Sz.)

Fotók: Photopium, Barba Negra Music Club