Shock!

A találó Vikings & Lionhearts néven fut ez a turné, társult főattrakcióként a színtér két meghatározó csapatával, nyitóbandaként egy új-de-azért-annyira-mégsem formációval, és ameddig nem volt egyértelmű, mikor nyit a csepeli Barba Negra, elég méretes kérdőjelek formálódtak a fejekben. Lévén, ez a körút Nyugat-Európában konkrétan arénákban és nagy csarnokokban fut, és elég egyértelműnek tűnt, hogy a Blue Stage kicsi lesz hozzá. Aztán felszállt a füst, és elég rendesen meg is telt a csepeli helyszín a svéd-amerikai-svéd csomagra. Aki pedig eljött, aligha távozott elégedetlenül. (D.Á.)

Rövid időn belül harmadszorra jöttem a Barba Negra csepeli színhelyére, és a legsürgősebb problémát már kezdték orvosolni, konkrétan egész este nem akartam elájulni a melegtől és az oxigénhiánytól, ami a két nappal korábbi Arch Enemyn azért még elég necces volt számomra sokszor. A tömeg egyébként elég szépen összegyűlt már a kezdésre, és bizony kimondottan lelkesen fogadtuk a többnyire zöld fényekbe burkolózó The Halo Effectet.

A svéd metálszíntér is olyan lehet, mint egy kisebbfajta átjáróház, legalábbis ember legyen a talpán, aki fejben tartja, melyik zenész melyik korszakában épp melyik zenekarban játszott. Az In Flames és a Dark Tranquillity története is szervesen összefonódik (és most ne vegyük ide a többi errefelé megfordult, de már máshol muzsikáló zenészt), ám javaslom, ne is próbáljuk megfejteni, mi történhetett a háttérben, amiért szinte a komplett régebbi In Flames egy új zenekart alapított inkább The Halo Effect néven, Mikael Stannéval az élen. Ilyen arcokkal képtelenség lett volna rossz zenét készíteni, így az idén nyáron debütált Days Of The Lost is minőségi melodeath-dalokat rejt, de hát a vérükben van, hogy mitől működik ez a fajta zene. Annak kicsit utána kellett keresni, hová tűnt Jesper Strömblad, de csak a szokásos történet: igyekszik küzdeni a démonaival, a zenekar támogatja satöbbi-satöbbi, soha véget nem érő folyamat ez, addig is Patrik Jensen, a The Haunted gitárosa játszik koncerteken. Nem rossz csere, főleg, hogy imádom a The Hauntedot a kezdetek óta.

Az előzenekari pozíció azt is jelenti, hogy rövidebb a játékidő, amibe jelenleg hét dal fért bele. Ez igazából nem rossz, ha azt nézzük, hogy a bemutatkozó lemezen összesen tíz dal található. Nem meglepő módon a dallamos énektémákat rejtő tételek kimaradtak, de az alábbiak elhangzottak, pont ebben a sorrendben: Days Of The Lost, The Needless End, Gateways, Feel What I Believe, Last Of Our Kind, Conditional, és a Shadowminds. Peter Iwers igencsak meglepett, mivel totálisan úgy nézett ki ezzel a rövid hajjal, vaskos körszakállal, masszív testfelépítéssel, mint valami kamionos arc, aki véletlenül tévedt a színpadra, de hát jobb ez így, mint a fejtetőn felfelé csúszó maradék hajat lóbálni.

Pozitív energia áradt a csapatból, de Mikael Stanne vitte el a hátán a show-t: ez az örökvidám, elképesztően vidám, megállás nélkül kedvesen mosolygó fazon igazi ide-oda rohangáló energiabomba, és hát vélhetően nem tudtál vele nem együtt vigyorogni az egyébként roppant meggyőző riffekre. Ráadásul tényleg extrán lelkes volt a közönség már az elejétől kezdve, valószínűleg meg is lephette a zenészeket a színpadon mindez, mert kicsit meghatódva hálálkodtak a végén. A gitárosok és Iwers nem szántották fel egyébként eszeveszett módon a színpadot, nem is húszévesek már, meg ez nem az a fajta zene, amikor koreográfiára kell ugrálni. Nem hiszem, hogy egyedül vagyok azzal, hogy legközelebb is megnézném őket, már csak a setlistet kell kibővíteniük egy kicsit, és nem visszafelé kacsintgatva, korábbról eljátszani valamit, hanem inkább a saját, új dalokra fektetve a hangsúlyt. Ígéretes bemutatkozás volt ez, egy új korszak kezdete, bár azért vélhetően rém fura lehet nekik előzenekaroskodni még néhány turné erejéig. (V.Sz.)

A Machine Head a szokásos „an evening with..."-típusú, monstre önálló bulikhoz képest ezúttal kényelmesebb helyzetben érkezett hozzánk. A legutóbbi retroturnéval szépen kiegyenesítették a kiegyenesíteni valót, de az új album is kimondottan jól sikerült, ráadásul a társult headlineri státusznak köszönhetően nem kizárólag az ő vállukon nyugodott a felelősség. De még ehhez képest is extrán oldottnak, jókedvűnek látszottak, ami érthető, Robb Flynn lazán elengedheti magát a mostani felállással. Már 2019-ben is nyilvánvalónak tűnt: ha leszámítjuk a nosztalgiát meg az érzelmi szálakat, pusztán a hangszeres képességeket, az élő feszességet tekintve ez a zenekar soha nem volt jobb, mint Wacław „Vogg" Kiełtyka és Matt Alston csatlakozásával, illetve Jared MacEachern énekesi szerepének célzott megerősítésével. Ezúttal is maximum fél dalra volt szükség hozzá, hogy ismét megerősítsem magamban a fenti állítást...

Pedig amúgy az elülső fertályban a nyitó Become The Firestorm még eléggé penetráns módon szólt, a tompán kongó riffeket leginkább csak sejteni lehetett, meg kipótolni belső magnóból. Az Arch Enemy-buli máris legendásan rosszként elhíresült soundja miatt ezt sokan eleve a hely számlájára írják, de én egyelőre még nem szaladnék ennyire előre. Ennek egyik oka, hogy a hátrébb állóktól utólag nem hallottam sok fanyalgást a hangzás miatt, másfelől a Machine Head azért képes borzalmasan rosszul szólni, ha éppen úgy alakul. Zárt arénában és fesztiválon is hallottam már őket gyakorlatilag élvezhetetlen sounddal, szóval nem annyira egyértelmű az ilyesmi mindig, mint amilyennek tűnik... Később azért javult a helyzet a színpadhoz közeli traktusban is, a másodikként érkező Imperium már megszólalásában is körvonalazottabbra sikeredett, és úgy nagyjából a középtájt elővezetett Locustra beállt egy aránylag elfogadható egyensúly.

Mint említettem, a zenekarból áradó energia ugyanakkor az első pillanattól fogva elsöprőnek bizonyult, tényleg hihetetlenül együtt vannak most. Azon például szabályosan szűköltem gyönyörűségemben, amit Alston ledobolt, és különösen, amit bemutatott a cinekkel. Nemcsak lehengerlő erővel, precizitással és fölényes technikával, hanem roppant szépen, ízesen is játszik a srác, tényleg le a kalappal előtte. Ilyen dobossal eleve nem nehéz lehengerlően nyomulni, de Vogg is parádésan hozta a legendás témákat, igaz, a szólók terén valamivel kiegyensúlyozottabb munkamegosztás érvényesül most a csapatban, mint Phil Demmel idején. Az eleinte mellőzöttnek tűnő Jared pedig mára betonbiztos alapember a főnök mellett, ráadásul – akárcsak az Of Kingdom And Crownon – élőben is egyre többet és egyre jobban énekel. A dallamos témák terén egyébként Flynn is lényegesen jobb formát hozott most a megszokottnál, bár ebben természetesen a rövidebb játékidejű bulik is szerepet játszhatnak.

A műsor meglehetősen lényegre törő volt: a diszkográfia két talán legvitatottabb darabja, a Supercharger és a Catharsis teljesen kimaradt, a Burn My Eyest és az Unto The Locustot két-két dal képviselte, a maradékot pedig albumonként egy, beleértve ebbe az új művet is. Utóbbi akár furcsa húzásnak is tűnhet, de végül is védhető, hiszen a Machine Head is soklemezes banda már. A Davidian, az Imperium meg a papírszeletkonfettiesős Halo nélkül bizonyára meglincselnék őket, de a többi programpont azért korántsem ennyire magától értetődő, és nem lemezbemutató turnéról beszélünk, így ki lehetett egyezni a friss anyag alulreprezentáltságával. A Blood For Blood behúzása ráadásul határozottan jó lépés volt, mint ahogy a From This Day is óriásit ment, akárcsak a legutóbb is elnyomott, kétharmadnyi South Of Heaven. Az Arch Enemy-módra egyendizájnolt fellépőruhák mondjuk nekem annyira nem jönnek be, de ez végső soron lényegtelen, a zenekar megalázóan jól játszott, a közönség pedig az első pillanattól fogva levette az előadást. Lassan persze számolni kellene, hányadszorra rántotta vissza Robb a szerelvényt a szakadékból, de igazából ez is mellékes. Csak ismételni tudom magamat legutóbbról: ilyen koncertteljesítménnyel a Machine Headnek mindig lesz helye a színtéren, hülye nyilatkozatok ide, érthetetlen hajtűkanyarok oda.

Papíron bárkinek baromi nehéz dolga lett volna ezek után, de a Vikings & Lionhearts turné kifejezetten okos leosztással operál. A két főbanda rajongótáborában ugyan akadnak metszéspontok, de nincs teljes átfedés, a Machine Head nem ugyanannak a közönségnek játszik, mint az Amon Amarth, akik szintén sok lemezzel, lojális követők komplett hadseregével rendelkeznek. Johan Heggék megszámlálhatatlan klubturnén és európai fesztiválon edződtek vérprofi szórakoztatókká: igazából már akkor is meggyőzőek voltak, amikor annak idején, a 2001-es Summer Rockson először láttam őket, de a mai olajozott gépezet természetesen egész más szinten mozog. Akkoriban szerintem senki sem hitte volna, hogy ekkorára nő majd ez a történet, de aligha bánja bárki is, hogy így alakult, a vikingek bőven megharcoltak a mai státuszukért, és ezt annak is el kell ismernie, aki adott esetben nem kedveli a zenéjüket. Állhatatosságból, kitartásból, tudatos építkezésből az Amon Amarth éppúgy színjeles bizonyítványt érdemel, mint mondjuk a honfitárs Sabaton, tényleg mutogatni lehetne őket példaként, hogy így kell ezt csinálni.

A Sabatonhoz amúgy a zenéjük kiszámított, faék jellegét is egyre többen hasonlítják, ezeket a párhuzamokat azonban nem feltétlenül érzem indokoltnak. Még úgy sem, hogy egyébként nyilvánvalóan az Amon Amarth is bőven túllépett már a maga leginnovatívabb lemezein, és mint minden bejáratott név esetében, nyilvánvalóan náluk is releváns szempont a közönség kiszolgálása. De most komolyan, mégis mit kellene csinálniuk? Ez a banda annyira markánsan kijelölte a saját határait, hogy ha mondjuk a Jomsvikingnél távolabbra merészkednének a forrásvidéktől, már a lényeget írnák felül. A recept adott, láthatóan jól elvannak vele, nem is beszélve a közönségről...

Mint írtam, a svédeket már hátulról néztem, ahol elejétől fogva áttekinthetően és jól szóltak, és ugyan némi plusz hangerőt még el tudtam volna viselni, így sem akadt okom panaszra. Azt mondjuk cseppet sajnálom, hogy az első négy albumról ma már semmit sem játszanak, és a Fate Of Norns The Pursuit Of Vikingsa volt a legrégebbi darab a szettben, de hát mindent nem lehet, értem én... Kárpótolt a dologért a látványos színpadkép a lángoló szemű szarvas sisakkal meg a méretes, impozáns, többször átcserélt háttérvásznakkal, ezek azért igencsak rendben voltak. Ehhez persze az is kell, hogy az Amon Amarth nem spórol a látványelemeken: nem gagyi, kétfilléres sufnituningra épült a vizuális körítés, menő volt a rámpás színpad – bár jobban is bemozoghatták volna –, de a Deceiver Of The Gods alatt színpadra tévedő, zölden világító szemű Loki vagy a menet közben kardozni feljövő, kosztümös emberek láttán sem szívtam a fogamat. Sőt, még a ráadásban elnyomott Twilight Of The Thunder God alatt megjelenő drakkar és hatalmas gumisárkány sem volt ciki (akinek aztán Johan a Mjölnirrel esett neki). Helyén volt minden mozzanat, és kész.

A zenekar természetesen az elvárt feszességgel játszott, ezek a nordikus csatahimnuszok pedig bármikor megteszik a magukét. Nyilván más a megközelítés, mint a Machine Headnél, de az intenzitás a maga nemében hasonlóan magas szintű, és Jocke Wallgren személyében náluk is adott a megfelelő hajtóerő, akire lehet építkezni. Az Amon Amarthnál persze mindig is az összképen volt a hangsúly, így most is minimális leállások nélkül ment le a program, csak a szokásos giga-ivótülkös ünneplés alatt szusszantak egy kicsit a rendes műsoridőt záró Raise Your Horns előtt. Mint írtam, én a magam részéről el tudnék viselni több régi dalt, de az elementáris erővel nyitó Guardians Of Asgaard, a Cry Of The Black Birds, a The Way Of Vikings vagy First Kill után így sincs okom panaszkodni. Mint ahogy az összegyűlt teltháznyi közönség többi tagjának sem volt.

Még sok ilyen erős összeállítású turnét, ha kérhetem! (D.Á.)