Shock!

Idén ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját Magyarország legnagyobb múltra visszatekinthető rock/metal koncertszervező cége, a Concerto Music. A jubileum alkalmából ültünk le beszélgetni Kosinszky Gáborral és Medvegy Lászlóval, hogy mérleget vonjunk az elmúlt két évtizedről. Az interjú első részében főleg a kezdetekről, a hazai piac nehézségeiről esett szó, most pedig itt a folytatás is.

Az első rész itt olvasható.

Kivel volt a legnehezebb együtt dolgozni?

Kosinszky Gábor: Például Ritchie Blackmore-ral.

Eszerint igazolja a hírnevét?

K.G.: Igen. De legalább mindig megvolt a koncert! (nevet)

Medvegy László: Blackmore olyan feltételrendszert támaszt, hogy kapaszkodni kell, és közben fogod a fejedet: ezt most miért?!? Viszont ha mindent megkap, amit kér, haláli jó arc. Mivel mindig, minden egyes kérését megpróbáltuk száz százalékosan teljesíteni, a helyszínen már soha nem volt vele semmi gond. Például szeret mindig exkluzív környezetben játszani normál termek helyett, de az ittléte is mindig külön történet. A Blackmore's Night nem az a produkció, ahol leszáll a zenekar a turnébuszról, felmegy a színpadra, majd utazik tovább: háromnaponta játszanak, utazgatnak, kiválasztanak egy szállót...

K.G.: Kastélyszállót!

M.L.: Így van, a Mátrában aludtak egy kastélyszállóban. Nem volt egyszerű: miért nincs GPS? Hová visz az autó? Ahová kértétek... Miért nincs konyha? Mert a néni már hazament... (nevet)

K.G.: Amikor a Margitszigeten játszott, még azon is aggódni kellett, nehogy kamion tévedjen a környékre. Megjegyezte: oké, ez tényleg szabadtér, de nem elég csendes a környék, és hogyan hallatszik majd, amikor csak a mandolint pengeti? Meg is értem ezt, csak hát nálunk nem lehet megcsinálni a német koncertjei mintájára, hogy mit tudom én, kibéreljük a tatai várat, iszonyú pénzből berendezzük az egészet, aztán lezárjuk a városhatárt, és önálló beléptetési rendszert hozunk létre... Ennyi pénz egyszerűen nincs benne, tehát mindenképpen kész helyre kell odavinnünk. Mesélte a turnémenedzsere, hogy a németeknél felmennek a lehetetlenül meredek lejtőn Schloss-akárhová, ahol aztán exkluzív koncertet adnak. De a Blackmore-jegy ára így is mindig magas volt, akkor meg még ahhoz képest is duplaannyiért kellene árulnunk, és ezt így nem lehet megcsinálni. Háromszor hoztuk el Magyarországra, és mindhárom alkalommal, állandóan vert a víz. Mondtam is Lacinak, hogy én ezt soha többet, vagy ha igen, elmegyek betegállományba! (nevet)

M.L.: De valahogy mindig rábeszéltem! (nevet) Szóval nem volt egyszerű, viszont Ritchie Blackmore mindenképpen egy szint, méghozzá olyan, amit még a nálunk nagyobbak is elismernek. „Nézd már, megcsinálták Blackmore-t, és még élnek, ezek tökös gyerekek!"

Kik képviselik a másik végletet?

M.L.: Az európai zenekarokkal általában könnyű a dolgunk. Persze sokat számít, hogy először dolgozunk-e közösen. Az első alkalom mindig nehezebb: mindenki feszült, hiszen nem tudják, mire számíthatnak tőlünk, és mi sem ismerjük az igényeiket. Általában menet közben derül ki, mennyire egyszerű az adott történet. De a visszatérő német és finn zenekarokkal, stábokkal általában régi jó ismerősként köszöntjük egymást. Ilyenkor hátradőlsz, és nézed, ahogy mindenki csinálja a dolgát, mert szervezőként neked már nincs feladatod. Ez a jó.

K.G.: Csak ilyen persze soha nincs! (nevet) Nagyon ritka az olyan este, amikor elhozol egy számodra kedves zenekart, minden problémamentes, és ezt egész nap, majd a fellépés alatt is meg tudod élni. Ha a csávónak proktológiára kell menni, akkor nyilván el kell vinni, aztán azon aggódsz, hogy visszaér-e, tud-e játszani, satöbbi. Tényleg alig van olyan, hogy megjönnek, minden klappol, semmi különleges nem jön közbe, aztán a zenekar ad egy jó bulit, ami még nyereséges is.

M.L.: Az igazi rémálom, amikor leszállnak a buszról, és záporoznak a kérések: mosnunk kellene, őt el kellene vinni fogorvoshoz, őt fül-orr-gégészhez – a téli turnékon szinte mindig akad valamilyen betegeskedés –, őt masszázsra, a többiek pedig bemennének a városba. Én meg nézek körbe: oké, de jelenleg még egyedül vagyok... Viszont ezek a dolgok megoldódnak. Őrült szívásról nem is tudok beszámolni, bár kellemetlen stábokkal azért találkoztunk már. Sőt, azt kell mondjam, hogy elsősorban a stábok szoktak kellemetlenek lenni, nem a zenészek. És az amerikaiak ebben is élen járnak...

K.G.: Rengeteg portugál dolgozik például a szakmában, én általában őket bírom a legjobban.

M.L.: Ha problémás a dolog, olyankor megvonod a válladat, hogy oké, úgyis megoldódik, most itt vannak öt órát, holnap meg új nap virrad. A Slayernek volt például egyszer egy rendkívül kellemetlen dobtechnikusa, akit tényleg mindenki utált, aki csak megfordult a színpadon. Viszont talán már másnap el is küldték...

K.G.: Ebben az iparban eleve hatalmas a fluktuáció, hiszen sokakról csak élesben derül ki, milyen emberek. Sok stábon belüli leszámolást láttunk már, és az is sokszor előfordult, hogy utólag tudtuk meg: az adott arcot pár nap múlva kirúgták. A kedvencem az volt, amikor a Tiamatnak egyszer a PeCsa előtt feltörték a kamionját, és iszonyatos pénzt kellett kifizetnünk nekik. Aztán két nap múlva kiderült, hogy szó sem volt ilyesmiről, simán csak a beszívott sofőrjük hagyta nyitva az ajtót, aki ugyanezt másnap, talán Szlovákiában is eljátszotta, ők meg szépen kirúgták... De mi akkorra már megfizettük a kártérítést.

Mire vagytok a legbüszkébbek az elmúlt húsz évből?

M.L.: Sok mindenre büszke vagyok, de leginkább talán arra, hogy sikerült eggyel feljebb lépnünk a klubos-pecsás szintről. Meg tudtunk valósítani arénás bulikat is, illetve be is dolgoztunk ilyen produkciókba. Emellett arra is mindig büszke az ember, ha először vezet be valakit itthon, és az sikeres. Ilyen szívügyem volt például a Black Label Society, de a Queensryche-ot is említhetem, akiket a 2004-es Summer Rocksra hosszú-hosszú szünet után hoztunk vissza Magyarországra, ráadásul a Judas Priest napján. De az Iron Maidennel is dolgozhattunk a Summer Rocksok kapcsán.

K.G.: Mondhatjuk a Slayereket is. Vagy a Manowart.

M.L.: Igen, de a Manowar is pain in the ass! (nevet) Persze a nagyobb európai zenekarok között is akadnak ilyen kedvenceim, de azok azért mindig megfoghatóbbak voltak ezeknél, vagy sosem lettek akkora sztárok.

K.G.: Igazából ahogy telnek az évek, úgy bírom egyre kevésbé a stresszt, és sokkal jobban érzem magam az underground bulik napján. Egy nagy produkciónál mindig akadnak nehézségek, én meg fáradok... (nevet)

Vannak olyan nevek, akiket még nem hoztatok el, de szeretnétek, és van is rá reális lehetőség?

M.L.: Persze, bőven, régi nagyok és modernebb csapatok egyaránt. Ezeket sokszor be is lőjük, folyamatosan ott vannak a radaron, de még nem sikerült levadászni őket. Szóval van még feladat bőven, nem érezzük, hogy abba kellene hagynunk. Bőven van még bennünk kakaó, még ha a pályatársak úgy is gondolják, hogy jó lenne, ha az öregek végre eltűnnének! (nevet)

Kik azok az előadók, akikben további növekedési potenciált láttok?

M.L.: Akiktől egy időben mindenki rengeteget várt, rendszerint nem tudták átugrani a lécet, amit mások vagy ők maguk felraktak. Ilyen volt például a The Rasmus. Ebből a szempontból jobb a fokozatos építkezés, amit például a Sabatonnál látni, de az Epica vagy az Amon Amarth is turnéról turnéra egyre erősebb.

K.G.: Ez így van, viszont ezeknél az előadóknál szerintem már inkább csak százas nagyságrendben bővül a tábor. Ugyanakkor számomra baromi nagy kérdés például, hogyan működnének idehaza az amerikai trónkövetelők: az Avenged Sevenfold, a Five Finger Death Punch...

Őket bevállalnátok?

K.G.: Persze, amikor közösen turnéztak Európában, próbálkoztunk is. Olyan ajánlattal kerestük meg őket, ami nem csak kelet-európai szinten volt jó, kicsit túl is léptük vele a komfortzónánkat. De nem jött össze, és mivel előtte természetesen tájékozódtunk, tudom, hogy biztosan nem anyagi okok álltak a háttérben. Szerintem ezek a csapatok elsősorban az eurós piacot ütik, és inkább már csak leszállóágban jutnak majd el hozzánk. Lehet, hogy nálunk csak feleannyi merch-cuccot tudnának eladni, ki tudja ezt ilyenkor...

A pár éve nagyon pörgős japán vonal viszont mintha nyomtalanul eltűnt volna.

K.G.: Zeneileg kifutott a stílus. Abban bízunk, hogy akik annak idején jártak azokra a bulikra, mára belenőttek az egyéb rockzenéket hallgató közönségbe.

M.L.: Maguk a zenekarok is elfogytak, de egy időben tényleg nagyon pörgött a dolog. Ott volt például a Miyavi, amelyet szintén mi hoztunk el először, és ezerötszáz ember jött be rá a PeCsába. Na, az például meglepetéssiker volt, mert totálisan sötétben tapogatóztunk vele, de ehhez képest két nap után hívott a Texből a csaj, hogy mi ez, mert három nap alatt hatszáz jegy ment el rá elővételben... „Igen? Akkor visszük a PeCsába!" (nevet) De a Gackttal például erről a vonalról is befürödtünk a SYMA-ban. Hozzáteszem, eleve kényszerből vittük át oda, mert a PeCsa akkor már nem merte lekötni a bulit.

És ezzel ismét elérkeztünk egy sarkalatos kérdéshez a PeCsa kiesésével...

M.L.: Igen, egyelőre sajnos nincs másik hely, ami kiválthatná a PeCsát, ez pedig a mi dolgunkat is nehezíti. Itt egyébként nem egyedül a kapacitásról van szó. Akármilyen ódon meg elavult is volt a PeCsa, a nagy színpadméret, a megfelelő belmagasság és a jó háttérkiszolgáló egység révén komoly produkciókat is oda lehetett vinni. Az elegendő számú egyéb helyiségbe sok embert el lehetett rakni, be tudtak állni a buszok, volt elegendő áram. Rengeteg produkció akkor kezd megdőlni, amikor elkezdik sorolni az áramigényüket a fények miatt... Manapság is létezik egy csomó zenekar, amelyik meg tudná tölteni a PeCsát, de az Arénába még nem lehet átvinni őket: a saját csapataink, például az Epica vagy a Within Temptation mellett ilyen például a Sabaton vagy az Amon Amarth is. Nyilvánvalóan komoly kiesés, hogy ezeket az 1500-3500 embert vonzó bandákat most a nyári időszakot leszámítva nem lehet elhozni Budapestre, vagy ha igen, be kell törni őket a Barba Negrába.

K.G.: Amely legnagyobb klubként persze jól jár ezzel a helyzettel, hiszen vagy oda viszed a csapatokat, vagy sehová. A nyári szabadtéri helyek persze sokat számítanak, de csak májustól szeptemberig oldják meg a problémát. Egy modern, megfelelő méretű koncertterem tehát mindenképpen hiányzik Budapestről. Mi egyébként megpróbáltunk kitörni ebből a logikából, és pont most akartuk átvinni egy bulinkat az Arénába, a legkisebb ottani konfigurációba, de erre például maga a zenekar mondott nemet. Pedig mi készen álltunk volna rá, hiába nem lehet egy lapon említeni a költségeket a Barba Negra meg az Aréna vonatkozásában...

A Summer Rocks, a szigetes metalszínpad és számos hazai fesztivál bedolgozóiként komoly fesztiválos tapasztalattal rendelkeztek. Mit gondoltok, miért nem nőtte ki magát Magyarországon egy olyan nagyméretű, külföldről is sok nézőt vonzó, évről évre sikeres metalfesztivál, mint mondjuk a szlovén Metaldays, netán a Masters Of Rock és a Brutal Assault a cseheknél?

K.G.: Összetett a kérdés. Úgy gondolom, ehhez egyrészt egyenes, szerves fejlődésre van szükség, hiszen Vizovice sem ekkorában kezdte, hanem fokozatosan haladtak előre. Ahhoz viszont, hogy feljebb tudj lépni, meg kell érezni az idők szelét, és nem kizárólag az anyagiakat meg a zenekarokat kell odatenni, hanem magát a produkciót is.

M.L.: A hátteret is fel kell húzni olyan szintre, hogy minden igényt kielégítsen.

K.G.: Pontosan. Egy bizonyos szint felett nem lehet úgy állni egy hasonló rendezvényhez, hogy a mezőn összehozunk valamit, ahol majd a Béla felel a cateringért, a technikai kérdéseket pedig megoldjuk okosban. És ezzel nem az underground hozzáállásról beszélek – azt ugyanis nem kritizálnám –, hanem a beleszarásról, a balkáni mentalitásról. Ezerszer találkozunk mi is azzal, hogy a helyszín közli: de hát ők elküldték a riderüket a művésznek! Mintha a nyíl visszafelé jönne, és nem a húrról indulna el... Sokan azt hiszik itthon, hogy ők támaszthatnak feltételeket a nemzetközi előadóknak: úgy gondolják, ők tesznek ajánlatot, hogy ide ilyen és ilyen körülmények közé kell jönni. De ez nem így működik. Itt is a kommunikáció a kulcsszó. Egy fesztiválon nyilván nem lehet mindenkinek száz százalékosan megfelelni, de törekedni kell rá, és itt most nem az avokádóról beszélek, hanem a technikai apróságokról, a processzorokról, a keverőről, a többiről. Bővebben nem megyek bele, mert nálunk elsősorban Laci a technikai ember.

M.L.: Ha valaki nagyot akar lépni előre, figyelnie kell, nehogy nyögés legyen a vége. Ami egyébként a klubokra éppúgy áll, mint a fesztiválokra, mert ez a hozzáállás néha sajnos ott is jellemző. Például nem lehet azt mondani egy nagy zenekarnak, hogy „de hát itt eddig ez volt, és ez mindig, mindenkinek jó volt!" Ilyen érvrendszer nem létezik. Minden zenekar más, és az igényeknek találkozniuk kell. Egy szint felett már minimum 80 százalékban maradéktalanul meg kell felelni a technikai specifikációknak. Ha fesztiválról beszélünk, akkor pedig az ott fellépő legnagyobb zenekar igényszintjének megfelelően kell összeállítani a hátteret. Amennyiben ez nem megy, egyszerűen nem kell elhozni az adott csapatot, mert rossz vége lesz.

K.G.: A másik tényező pedig itt is az, amiről korábban már beszéltünk: a kulturális és a gazdasági háttér.

M.L.: Csehországban, Lengyelországban egészen másképp viszonyul a közönség ehhez az egészhez, mint nálunk, nyugaton pedig összehasonlíthatatlanul jobbak az anyagi körülmények. Egy grazi rockernek nem probléma, ha fel kell utaznia Bécsbe, mert még a leglepusztultabb arcoknak is van legalább egy 1-es Golfjuk. Lehet, hogy csak a hangfalak tartják össze, de nem jelent érvágást mozogni vele. Majd ha egy borsodi vagy hajdú-bihari fiatalnak sem lesz gond két-három-négy napra átruccanni az ország másik felébe, és nem kell ehhez nyolc hónapon át kuporgatnia meg mindent beáldoznia, Magyarországon is lehet prezentálni további jó tematikus fesztiválokat is a Rockmaraton mellett. De addig nem nagyon.

K.G.: Én azért nem sarkítanám le ezt kizárólag erre, mert ami májer, arra Magyarországon is kurvára van pénz. A tízmillió okostelefon országa vagyunk: mi arra váltottunk át a hiánygazdaságról, hogy mindenünknek lennie kell, amitől olyannak érezzük magunkat, mintha németek lennénk. Státuszdolgokra áldozunk, kultúrára nem.

M.L.: A mainstream amúgy ma már itthon is köszöni, él és virul. És most nemcsak a Soundra gondolok, mert a nagy rock- és metalelőadók is sorra töltik meg az Arénát, vagy akár a Maident is említhetem a VOLT-on. Végre mi is eljutottunk oda, ami nyugaton évek óta jellemző: egy Red Hot Chili Peppersre, egy AC/DC-re akár órák alatt elkapkodják a jegyeket. De a Metallica is behozott pár éve a Puskásba 40-45 ezer embert, és akár az is kis sikernek tekinthető, hogy a Rockmaratonon is összejön egy teltház a Megadeth, az Amon Amarth meg az Airbourne napján. Az este tizenegy után történtekről meg inkább ne beszélgessünk most! (nevet) Vagyis a tendencia jó, és kicsit előre mutat. Az emberek szeretnek koncertre járni, élőzenét hallgatni – ez a lényeg.

Ez jó végszó volt, most már csak az a kérdés van hátra, konkrétan mivel ünneplitek meg a jubileumot.

K.G.: A sors hozta úgy, hogy a következő időszakban egy sor régi kuncsaft tér vissza Magyarországra, így ezeket a koncerteket lazán fel is fűzzük a húszéves jubileumra: jön az Arch Enemy, Warrel Dane, a Kamelot, az Amaranthe, az Overkill, a Headbanger's Ball turnéval az Iced Earth, az Epica és a Powerwolf, a Hammerfall, és még sokan mások. Vagyis unatkozni biztosan nem fogunk.