Shock!

Zakk Wylde alighanem rekorder a meghiúsult magyarországi koncertek terén, hiszen Ozzy Osbourne oldalán két, a Black Label Societyvel egy fixen leszervezett bulija maradt már el Budapesten. Hogy azért ne menjen minden olyan simán, pár napig most is aggódhattunk, hiszen június közepén egy csúnya hangszálgyulladás miatt a bandának két nyugat-európai fellépést megint le kellett mondania, de Zakk aztán gyorsan meggyógyult, és végre teljes valójában itt volt a Városligetben. A közönség pedig azzal díjazta ezt, hogy koncertdömping ide, fesztiválszezon oda, gazdasági válság amoda, nem maradt távol a nagy eseménytől. Nem nagyon mertem volna előre megtippelni, hányan lesznek ezen a koncerten, de a bejárat előtt hosszasan kígyózó sorok láttán már nem volt kérdéses, hogy a rockgitározás egyik leghatalmasabb egyéniségének első hazai jelenése tényleg attrakciónak számít. Ránézésre valahol erős félház és laza kétharmadház között lehettünk, ami igazán jó eredmény.

A műsornyitó Archer nem ér annyit, hogy sokat koptassam miattuk a klaviatúrát: maradjunk annyiban, hogy az amerikai heavy metal csapat semmilyen szempontból sem illett ide. Az ideális megfejtés az lett volna, ha az előző este szintén Budapesten nyomuló triófelállású - és 29-én pont szabadnapos - C.O.C.-vel sikerül valahogy egy fedél alá hozni Zakkéket, de hát ez nyilván ezer különböző tényező függvénye. Bár akár úgy is nézhetjük, hogy tökmindegy, mit domborított a rendelkezésre álló félórában az Archer, a közönség úgyis magasról tett a fejükre. Itt bizony mindenki a Black Label Societyre volt kíváncsi, akik aztán kicsivel tíz óra után neki is kezdtek a műsornak.

Ha kívülről nézzük, nyilván van abban valami vicces, hogy egy kigyúrt, szőke, fehér fickó indián fejdíszben áll a színpadon, és azt üvölti, hogy „én vagyok Őrült Ló", Zakktől azonban belefér a dolog. Nem hittem volna, hogy Joey Belladonnát leszámítva valaha is látok még rockzenészt ilyen szerelésben a színpadon, de megtörtént... Látványilag is ütős nyitás volt, annyi szent, bár a favágó alkatú, mindenféle túlzás nélkül több mint kiváló formát mutató Wylde nyilván effajta extra körítés nélkül is vonzza a tekinteteket. Sőt, összességében az egész zenekar fazonja óriási: a Black Labelnél a nagyhangú redneck nyilatkozatok mellett ugyan mindig is a zenén volt a hangsúly, de akárki akármit mond, minden szempontból tökéletesen dizájnolt, kinézetre is egységes négyesről van szó a koponyafelvarrós farmermellényekkel, szegecses gitárpántokkal, láncokkal, bakancsokkal.

Aki azt hitte, ez itt egy Zakk szólóprojekt, az bizony nagyot nézhetett ezen az estén. A gyakran csak a főnök gonosz ikertestvéreként emlegetett gitárpartner, Nick Catanese, a miniatűr, old school módra ujjal pengető John DeServio basszusgitáros és az új dobos, Mike Froedge egyaránt kitettek magukért úgy a színpadi akciót, mint a zenélést tekintve. Mindannyiuk esetében jóval többről volt szó annál, minthogy csak a főnök kezei alá dolgoztak volna. A színpadkép is igen látványos volt a kínai mintázatú BLS logós háttérvászonnal meg a banda mögé bezsúfolt rengeteg Marshall ládával, bár ezek közül nyilván nem szólt mindegyik, és a szimpla, de hatásos fények is csak fokozták a hatást.

A Black Label Society hihetetlen tempót diktált létezése valamivel több mint egy évtizede során, így bőven van miből válogatniuk: meglepetéseket nem okozott a setlist, leginkább a menetrendszerű, nyilvánvalóbb kvázi-slágerekből szemezgettek. A Crazy Horse után egyből jött a Funeral Bell, a Bleed For Me (azok a belassulások!), a Demise Of Sanity (minden idők egyik legparasztabb Black Label dala, és ez nem kis szó...), és így tovább. Az aktuális Order Of The Black nótái közül nálam egyértelműen a Parade Of The Dead vitte el a pálmát a maga No Rest For The Wicked korszakot idéző riffjeivel, de a Sonic Brew-t egyedüliként képviselő Born To Lose is több volt kellemesnél, a zongorás Darkest Daysről nem is beszélve.

Nyilván mindenki fel tud sorolni egy rakás kedvencet, ami kimaradt (Hey You, Ain't Life Grand, Life Birth Blood Doom, Refuse To Bow Down, What's In You satöbbi), de véges műsoridő mellett nem férhet be az összes nagy szerzemény. Ez oké. Az már kevésbé, hogy a Fire It Up után érkező önálló Zakk gitárszóló helyére viszont tényleg be lehetett volna illeszteni legalább két normális dalt. Az csak az érme egyik oldala, hogy Wylde a műfaj valaha élt egyik legfantasztikusabb gitárosa, akinek minden nyújtása, tekerése, lefogott hangja beazonosítható, amiket pedig mondjuk a No More Tearsen játszott, annál többet rocklemezen nem igazán lehet mutatni. Ettől azonban ez a félelmetesen túlnyújtott gerjesztős-tekerős-hanghalmozós hokizás még teljesen értelmetlen és értékelhetetlen volt. Biztos van, akit 2011-ben is lenyűgöz a hasonló lélektelen, mindenféle koncepciót nélkülöző ujjtornáztatás, nekem azonban a legnagyobbaktól sincs türelmem ilyesmihez. Zakktől sincs, hiába számít szegény Dimebag és Tony Iommi mellett az abszolút kedvenc gitárosomnak. Mindez persze nem tudta elrontani a hangulatot, csak úgy megjegyeztem...

Ha már emlegettem azokat a bizonyos Marshall ládákat, a hangzás nem volt tökéletes. A gitárhegyek végig hibátlanul döngöltek, és J.D. fület gyönyörködtető basszustémáiba is nem egyszer sikerült beleborzonganom, Zakk torkát azonban végig alulreprezentálták. Nem tudom, összefügg-e mindez az említett hangszálproblémákkal, de nem úgy tűnt, mint akinek különösebb gondjai vannak: remekül hozta az erősen ozzys énektémákat, csak éppen a kelleténél éppen annyival hátrébb keverve, hogy az már feltűnő legyen... A főhős egyébként nemcsak a szakma és az éneklés csínját-bínját leste el Ozzytól, hanem mást is: a tavalyi Godspeed Hellbound szövegét például részben a deszkákra leragasztott papírról puskázta. Nem igazán értem, miért van szükség efféle mankókra a szigorúan józan, megszelídült életmód mellett (a délutáni interjún tüchtig gombás-házikós bögréből itta a kávét), de végülis mindegy, csak érdekességként mondom.

Zakk nem beszélt sokat, a közönséget azonban így sem kellett nagyon hergelni. A legnagyobb együtténeklést a záró négyes váltotta ki a kétnyakú gitárokon elővezetett The Blessed Hellride-dal (mekkora dal!), a Suicide Messiah-val, a Concrete Jungle-lel és a Stillbornnal, amiből most értelemszerűen kimaradt Ozzy, de így is varázslatosra sikeredett. Kötelező, „úgyis-visszajövünk-egy-perc-múlva" típusú ráadást nem adtak, de nem is hiányzott: ez így volt kerek, bármikor megnézném őket újból. Zene, hozzáállás, kinézet, a Black Label Societynél ma is minden a helyén van. A maga nemében akkor is tökéletes a produkció, ha sokan évek óta a recept megfáradásáról prédikálnak. Hiába, mindig vannak, akiknek a jó sem elég jó...

További fotók:
Black Label Society