Shock!

Már bő két évvel ezelőtt is valami olyasmit írtam, hogy a Five Finger Death Punch első budapesti bulija különleges volt, és ebbéli minőségében reprodukálhatatlan. Ez be is jött, ám távolról sem jelenti, hogy a második jelenéssel önmagában bármi gond lett volna. Zoltan Bathory megdicsőült első hazatérésének felhajtóereje és a Megadeth plusz mágnesfaktora most hiányzott, ám hétezer ember még így is simán összejött rájuk, a zenekar pedig némi technikai malőrtől sem mentes, ám kiváló hangulatú bulival duplázott az Arénában. (D.Á.)

A svéd Solence még erősen abban a fázisban van, amikor a zenekarok keresgélik a helyüket és próbálják minél erőteljesebb eszközökkel promotálni magukat – ez esetben olyan nagyszabású turnéra indultak (vélhetően befizetett) előzenekarként, ahol nem kell ötvenfős klubokban izzadniuk, hanem pár ezer ember helyből megnézi őket, ha akarja, ha nem. Nyilván tök jó lenne, ha ilyen pozícióba olyan minden szempontból színpadképes produkciók érkeznének egy arénányi méretű színpadra, ami, mondjuk úgy, megérdemli azt a helyet, de ne válogassunk. Az egyenfehérbe öltözött huszonéves kölykök még nagyon a pályájuk elején járnak, néha a zenekar már vagy hét-nyolc éve létezik. Zeneileg akár illenének is a főattrakció elé, rádiós elektro-rockban utaznak, dallamos refrénekkel, csak hát a hangzás nem állt az oldalukra, a gitárból például nem nagyon lehetett hallani semmit. Az énekes srác hangja itt-ott félrement, az akarat azért megvolt, folyamatosan összevissza rohangáltak, többnyire akkor is, amikor egy fotós épp valamelyik tagot próbálta elkapni, nos, akkor elszaladtak rögvest. Tanulni kell még a színpadi jelenlét ilyen formáját is, lásd Five Finger Death Punch, akik tökéletesen kiszolgáltak minket is az első számok alatt ilyen szempontból. Egyelőre még óvatos távolságot tartok tőlük, maradjunk ennyiben, de a közönség egy része énekelt pár refrént, szóval volt rájuk fogékony réteg. (V.Sz.)

Az Ill Niño elég rendes átalakuláson ment át az utóbbi években, hiszen teljességében megújult a banda a két alapember, Dave Chavarri dobos és Laz Pina basszer körül. Az első és legfontosabb változás, hogy eltűnt a frontról a hegyomlásnyi énekes, Cristian Machado, viszont cserébe visszatért két régi motoros az aranykezű Marc Rizzo szólógitáros és Daniel Couto ütős személyében, illetve mellettük is sikerült szó szerint fajsúlyos új figurákkal beújítani. Bár a csapatnak a nu metal érában akadtak elég jó lemezei, különösebb fanatikusuk sosem voltam, de azért kíváncsian vártam, mit alakít a hétfős megalétszámú latino karaván.

Noha az új énekes, Marcos Leal jobbára megmaradt középtájt, a hátizsákos Rizzo gyakorlatilag az első másodperctől az utolsóig futott, ugrált, pörgött, akárcsak a fazonra ebben a kalapban leginkább old school glamsternek tetsző Laz meg a két új gitáros. Sőt, még a rendezői balon hátul álló, jabbaisztikus testalkatú ütős/üvöltős, Miggy Sanchez is akkorákat ugrott, hogy minduntalan széles vigyorban törtem ki, amikor csak ránéztem. Ezzel a szimpatikus, derűs, energiától sistergő attitűddel lazán eladta a bulit a csapat, a kiállásuk és a koncertenergia százezer pont, ez nem kérdés. Süket azonban még így sem vagyok, ezért aztán ünneprontó módon muszáj megjegyeznem, hogy Leal a dallamos témáknál igencsak szenvedett, néha pedig lement egyenesen kritikán aluliba. Rokonszenves a srác, de hosszabb távon muszáj lesz faragniuk rajta, mert néhol szinte Burton C. Bell-szintű hamisságokat produkált, és ez így bizony gáz.

Főleg, hogy a folyamatos félreénekléseket leszámítva tényleg gyilkos volt a produkció, mindössze két-három dallal lazán az ujjuk köré is csavarták a több ezer embert. Persze azért igyekeztek biztosra menni, a műsor egyetlen új dalt leszámítva az első három album anyagára épült, meg naná, hogy belefért egy kis ütős blokk is. Rizzo mestert pedig önmagában élmény hallgatni, lényegesen jobb helyen van most itt, mint a rendesen leépült Soulfly soraiban. A nézők reakcióiból ítélve bőven van helye a mai színtéren ennek a megújult Ill Niñónak, és ha Marcos barátunkat elküldik énektanárhoz, tényleg nem lesz mibe belekötni. De ismétlem, a lendület így is simán elvitte a hátán a bulit, határozottan tetszettek nekem is.

Energiának természetesen a Five Finger Death Punch sem volt híján, akik immáron biztos nyerőként tértek vissza Budapestre a múltkori diadalmas és – minden túlzás nélkül – feledhetetlen hangulatú koncert után. Mondanom sem kell, Zoli ezúttal is egyből hatalmas kórust, fülsiketítő éljenzést kapott, amikor az F8 intró után az Inside Outtal színpadra robbantak, és ezt aztán minden adandó alkalommal ismételte is a roppant lelkes nézősereg, volt megint RIA-RIA-HUNGÁRIA is. Vagyis a népünnepély-feelinggel nem volt gond, egyszerűen csak legutóbb még ennél is fergetegesebbnek bizonyult a vigasság. De így, évek távlatából is azt kell mondanom: az a buli akkor és ott tényleg megismételhetetlen volt, tényleg baromira bánhatja, aki kihagyta. Ez a mostani este meg már „csak" egy fanatikus táborral rendelkező, úthengerszerű koncertbanda remekül elsült fellépéseként fog élni mindenkiben.

A színpadkép némileg egyszerűsödött a múltkorihoz képest, a gigászi koponya helyett ezúttal az F8 önmagába harapó farkú kígyója uralta a vizuális oldalt a menetrendszerű lángnyelvekkel és szépen megkomponált fényjátékkal, a banda pedig így is, úgy is hozta az elvárt formát. Érdekes, de a legutóbbi, a pandémia miatt elsikkadt albumot nem igazán erőltették: a nyitást leszámítva semmit sem szedtek elő róla, az augusztusban esedékes új lemezt meg még nem akarták bolygatni. Vagyis kaptunk egy combos válogatást az életműből, és kész – ez szerintem egy felhőtlen nyárestéhez a lehető legjobb választás. Pláne, hogy a zenekar vérprofi gépezet egy kivételes adottságokkal rendelkező frontemberrel Ivan Moody személyében, aki bármilyen közönséget lazán a tenyeréből etet mindössze pár mondattal, és gyakori átöltözéseivel is a műfaj fénykorának attitűdjét hozta. Meggyőződésem, hogy igenis kellenek a műfajnak ezek az arcok, mert igen, itt is van egó, vannak bajok is bőven, ám ugyanez a másik oldalon is megtérül. Tehát teljesítményben is lényegesen többet tesznek le az asztalra hétköznapibb társaiknál az efféle klasszikus rocksztár-fazonok.

Ennek szellemében, akárcsak múltkor, Zoli most sem akart ránőni a koncertre, esze ágában sem volt túlszerepelni a műsort: néhány kedves magyar szó persze most is akadt, de nem akarta elvenni Ivan kenyerét, meg hát, valljuk be, nem is nagyon lehetne, mert a csávó egyszerűen vonzza a tekinteteket. Pedig amúgy a szálfatermetű Chris Kael sem gyenge figura, és az akciózásból is alaposan kiveszi a részét, Andy Jamesre meg akkor kell odafigyelni, ha elereszti az ujjait. Charlie Engen is végig szemrebbenés nélkül hozza az atomfeszes alapokat. Igen, tudom, az FFDP nem a csúcsra járatott, szofisztikált üzenetek és bonyolult lelkiállapotok muzsikája, sokan le is nézik ezt a modern melósmetált, de akár tetszik, akár nem, Zoli csapata igenis eltalált valamit, amivel világszerte rengetegen tudnak azonosulni. Így váltak feltörekvő bandából mára a színtér egyik igazi nagyvadjává, belépő csapattá, olyan táborral, akik mindenhová fanatikusan követik őket. Megint csak ismételni tudom magam: elég körbenézni az arcokon, a pólóarányokon, figyelni a reakciókat, hallgatni az orbitális együtténeklést. A Five Finger Death Punch mára bizony egy metálgeneráció fő alapélménye, korszakos történet a műfajban, és valljuk be, ilyenből azért nem akadt túl sok a 21. században. Jó érzés, hogy mindezt egy magyar srácnak sikerült megvalósítania, na.

A hangulat tehát végig magas hőfokon égett, és még az sem tudta hazavágni, hogy a technika ezúttal nem szegődött Zoliék mellé. Nem tudtam pontosan megállapítani, kimerült-e a dolog ennyiben, vagy más problémák is nehezítették a dolgukat, de Ivan mikrofonja gyakorlatilag a buli elejétől kezdve rakoncátlankodott, vélhetően emiatt is tűntek el a kelleténél egy fokkal többször a dalok között. Viszont a Five Finger ma már olyan rutinnal rendelkezik az elmúlt tizeniksz év intenzív turnékiképzésének köszönhetően, hogy ha valaki a kelleténél egy sörrel többet ivott, netán nem sasolt minden mozzanatot, akár észre sem vette mindezt egészen a végső szakaszig. Itt ugyanis, a Lift Me Up alatt konkrétan kinyiffant az énekcucc, és Ivan közölte is, hogy gondjaik vannak. Viszont még ezt is olyan természetességgel hidalta át némi vízosztással meg pár nyájas szóval, hogy abszolút nem éreztem zavarónak. Maga a hangzás amúgy a küzdőtér közepén okésnak bizonyult, hátrébb meg szokás szerint ótvarosan rossznak, de hát ez már csak így megy az Arénában. Kísérletezni kell, és valahol garantáltan találsz majd helyet, ahol élvezhető lesz...

Mint említettem, maga a setlist szerintem rendben volt. Sajnáltam, hogy pár kedvenc most is kimaradt, a Hard To See-t és a The Pride-ot, netán a Weight Beneath My Sint és a My Heart Liedot például baromi szívesen meghallgatnám élőben, és a túlzás nélkül zseniálisan elcsípett Kenny Wayne Shepherd-feldolgozást is jobb lett volna a rendes műsorban, a bandától végigélvezni, mint bejátszva, a koncert után kifelé menet. Most is hatalmasat ment azonban a Sham Pain, amely a legutóbbi buli után vált nagy favoritommá, naná, hogy mindenki teli torokból üvöltötte Ivannel a Jekyll And Hyde-ot, a Bad Companyt, a Wrong Side Of Heavent meg az Under And Over Itet, és hiába nem kedvelem dalként a Burn M/F-et, élőben természetesen a közönség legnagyobb kedvence. Főleg, hogy most még az Ill Niño tagsága is feljött rá egy kis közös üvöltözésre... Szóval nem fogok kötözködni, mert nincs min, még akkor sem, ha legutóbb kicsit hosszabban játszottak. Utóbbi azonban nem Budapestre korlátozódott, az egész mostani turné programja rövidebb a két évvel ezelőttinél.

Mint a bevezetőben is írtam, az elsőség élményét már nem hozta vissza ez a buli, nem volt olyan egyszeri és megismételhetetlen, tényleg mágikus örömünnep, mint a 2020-as, de így is napokra feltöltött energiával. Úgy érzékelem, a banda körüli indulatok már némiképp csillapodni látszanak a tengerentúlon és itthon is, ahogy lassan mindenki ráébred/beletörődik, hogy a Five Finger Death Punch nem időleges fellángolás, hanem tartósan és stabilan odasoroltak a színtér nagy bandái közé. És meggyőződésem, hogy egy koncertjük a szkeptikusokat is gyorsan meggyőzné, hogy itt nincs mit utálni: ez a zenekar egyszerűen gyalul élőben, és kész. Bőven megérdemlik, hogy ott tartanak, ahol, és ennek fényében nem tagadom, libabőrös is lett a karom, amikor a pengetőosztós elköszönés közben Zoli a vállára terítette a lentről feldobott koronás címeres magyar zászlót. Elég szegényes és megkeseredett élete lehet annak, aki nem látja meg ebben a pozitívumot. (D.Á.)