Shock!

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy tűkön ülve vártam a Five Finger Death Punch új nagylemezét, de érdekes, miként tudja átkattintani az embert egy elementáris koncertélmény. Aki ott volt február második felében az Arénában, garantáltan soha nem fogja elfelejteni a Zoltan Bathory hazatérése miatt teljesen euforikus, különleges hangulatú bulit. Nekem is meghozta a kedvemet az új anyaghoz az az este, és – furcsa vagy sem – a nem igazán hallgatott legutóbbi két lemez is jobban működik nálam azóta, még ha az objektív véleményem nem is változott róluk. Azzal azért nehéz vitába szállni, ha az embernek néha még hetekkel később is a Sham Pain meg a remekül elcsípett Kenny Wayne Shepherd-feldolgozás pumpál az agyában, nem igaz?

Persze ettől még nem hittem el Ivan Moody előzetes nyilatkozatait, amelyekben az énekes azt fejtegette, mennyire rühelli a kiszámítható receptek alapján, kaptafára készülő lemezeket, és ez most kicsit frissebb, másmilyen, súlyosabb megközelítésű anyag lesz. És természetesen nem is változott igazából semmi: a Five Finger Death Punch stílusa már nagyon korán kialakult, és mivel a recept tokkal-vonóval együtt bejött nekik, nem is igazán változtattak rajta azóta, legfeljebb kisebb-nagyobb áramvonalasítások, finomhangolások történnek néha egy-egy dal esetében. Ennek megfelelően az F8 sem hoz újat vagy mást, viszont az előző két lemeznél határozottan kevesebb rajta a töltelék.

Ezen túlmenően nem rejt igazán sok elemeznivalót a banda nyolcadik albuma. A Five Finger Death Punch ebben az egyszerre groove-os, agresszív, de kommersz módon dallamos, digitalizált megszólalású 21. századi metálban van otthon, ebben jók, ezt tudják, ráadásul mára bejáratott bandáról van szó fanatikus, többmilliós táborral. Így aztán nem is vállalnak túl sok kockázatot a dalokat tekintve, de ezt azért elég sok másik csapatnál elfogadjuk, nem kell mindenkinek mindig újat mutatnia vagy kísérleteznie. A hívek alighanem most is elégedetten nyugtázzák majd, hogy az Inside Out és a Full Circle képében két vérbeli, refrénben erős FFDP-slágerrel startol az album, és a folytatásban is kapunk még pár ilyet, legyen szó a Leave It All Behind szövegköpködősebb, mégis rádiós rockdal formátumába oltott pillanatairól, netán a Jason Hook gyilkos szólójával ellátott Scar Tissue-ról.

A csapat persze most is bejárja a saját spektrumát: írtak lüktetőbb, seggrázósabb témákat (a Living The Dream inkább alapjáratos, a To Be Alone viszont baromi jól sikerült), a Bottom Of The Topban egy erősen Judas Priest-ízű alapriff csap össze Zoliék törzskönyvezett lokomotív-zúzdájával, és persze a lassabb, líraibb pillanatokkal sem fukarkodnak. Utóbbiak közül az akusztikus megközelítést modern elektro-popos hangszerelési megoldásokkal keverő A Little Bit Off nem igazán nagy eresztés, a Darkness Settles In akkor már jobban tetszik, noha ennél is produkáltak korábban átütőbb balladákat. A Brighter Side Of Gray valójában mindkettőnél meggyőzőbb érdekesen lefojtott gitárjaival, visszafogott feszkójával. De összességében csak a Mother May I (Tic Toc) agyzsibbasztásánál vagy a This Is War üvöltözősre vett töltelékénél érzek késztetést mindig a léptetésre, ami a banda egynémely korábbi nagylemezéhez képest egyáltalán nem rossz arány.

Nem kell túldimenzionálni az F8-en hallható muzsikát, ez egy korrekt lemez a csapattól, amely a legjobb nóták révén még mindig simán alkalmas rá, hogy tovább bővítse a tábort. A továbbra is meglévő üresjáratok miatt maradjunk egy lefelezett pontszámban, de ettől még szívesen elhallgatom a következő időszakban az albumot, és nyilván elég sokan lesznek ezzel hasonlóképp a világ minden táján.