Shock!

A Shock!-olvasók egy része erre életkori okokból már nem emlékezhet, de 1996. december 10-én, a Madball és az Ignite közös budapesti koncertjével új korszak kezdődött a súlyos zenék hazai színterén: az e bulival zászlót bontott Concerto Music jóvoltából megkezdődött a kisebb, klubszintű előadók rendszeres felléptetése Magyarországon, ami korábban csak szórványosan fordult elő. Kosinszky Gábor és Medvegy László azóta bőven százas nagyságrendű zenekar fellépését szervezte meg akár önállóan, akár különböző fesztiválokra, és az idei húszéves jubileumra is számos érdekességgel készülnek. Velük ültünk le egy alapos beszélgetésre, amelyet terjedelme miatt két részletben közlünk a héten – ez itt az első felvonás.

Húsz éve, a Madball koncertjével kezdődött meg a máig is tartó sorozatotok. Azóta elég sok minden változott a zeneiparban és a koncertpiacon. Mai fejjel újrakezdenétek?

Kosinszky Gábor: Igen. De annak idején tényleg nagy kihívás volt ez az egész. Úgy kezdődött a sztori, hogy elkezdtünk klubozni, heten, mint a gonoszok, mert csak ennyien tudtunk annyi pénzt összeszedni, hogy elindítsuk a Riff-Rööfff Rock Klubot. Itt pár év alatt mindenkivel dolgoztunk itthonról a Black-Outtól kezdve a Sing Singen át a Beatricéig, a nemzetközi bulik pedig a következő szintet jelentették. És egyben persze betöltöttünk vele egy létező űrt is, hiszen hiába voltak Magyarországon akkoriban már rendszeresen nemzetközi koncertek, ezek elsősorban magasabb szinten mozgó, arénákat megtöltő előadókat jelentettek. Rendkívül izgalmas volt a kezdeti időszak, és gyakorlatilag egyik buli hozta a másikat. Valóban a Madball volt az első koncertünk 1996 decemberében, de igazából az Anathemát már kicsit korábban lekötöttük a következő év májusára, utóbbi révén pedig jött a The Gathering, a Tiamat és a többi. Ez a vonal közelebb is állt hozzánk, de mivel a Madball-koncert révén elindult a mozgolódás, az akkor nagyon pulzáló hardcore-közösség is megtalált bennünket, hiszen a koncertekhez nemcsak helyszínekre, hanem tőkére is szükség volt. Így a Sedative Bang zenekar, illetve a környékükön mozgolódó arcok segítségével fél év alatt összejött egy csomó HC-koncert is az Earth Crisistól a Turmoilig.

Ekkor már láttátok, hogy érdemes ezt a nemzetközi vonalat úgymond életvitel-szintűen is csinálni?

K.G.: Persze, főleg, hogy előtte is a sima klubozásból éltünk a hét négy-öt napján élőzenés bulikkal, illetve az egészhetes nyitvatartással. Ilyen szempontból tehát már a Riff-Rööfff is professzionálisan működött. Miután pedig bejöttek a képbe a kinti zenekarok, még inkább teljes embert kívánt a dolog.

Hogyan változtak a közönség szokásai az évek során?

Medvegy László: A közönség is követte a zenei színtér kiszélesedését, így kicsit felaprózódott a különböző koncertekre jutó átlaglétszám. A '80-as években például annyira kevés külföldi előadó koncertezett idehaza, hogy ha eljött egy nagy zenekar, arra tényleg mindenki elment a hardrockertől kezdve a thrasherig. Ma viszont már mindenki megtalálja a neki való zenekarokat, hiszen nagyon kevés kivételtől eltekintve azért többé-kevésbé mindenki eljut Magyarországra – ha nem is a csúcson, de a második hullámban már majdnem biztosan.

K.G.: A hiánygazdaság idején ha az Andrássy – akkor Népköztársaság – úti boltba Adidas-tréning érkezett, mindenki ott állt sorba, ma meg mindenütt mindenből válogathatsz – szerintem ezzel a példával lehet ezt érzékletesen leírni. Viszont úgy tapasztaljuk, hogy ezzel együtt is létezik egy 10-15 százalékos réteg, amelyik mindenen ott van, és életmódszerűen űzi ezt az egészet. Ők azok, akik a gitárzene hívószóra azonnal megindulnak, és bármi az, illetve bárhol rendezik, jegyet váltanak a legkisebb underground koncerttől kezdve Steve Vaiig. Ilyen emberekből kellene sokkal több, és nemcsak azért, hogy mi jobban éljünk (nevet), hanem mert a piac telítetté, dússá válása nem feltétlenül ugyanúgy ment végbe Magyarországon, mint nyugaton vagy akár a cseheknél. Ott azért lényegesen többen élik életmódszerűen ezt az egészet.

Miből fakad ez szerintetek? Gazdasági okokból, vagy az eltérő kulturális-szociális háttérből?

K.G.: Szerintem mindkettő közrejátszik. A lengyeleknél például sosem tiltották be a jazzklubokat, még az átkosban sem. Nem csak fentről irányított kulturális élet létezett náluk, pedig jóval keményebb diktatúrában éltek mondjuk a '80-as években, Jaruzelski alatt, mint mi. De az ilyesmikbe akkor sem nyúlt bele a hatalom azon a szinten, mint nálunk, legfeljebb odaküldte a saját strómanjait is. Emiatt aztán nem is kellett olyan mélyről újraéleszteni ezt az egészet, mint mondjuk nálunk, és most nem kizárólag a rockról beszélek, hanem bármiféle élőzenéről. Tehát a lengyeleknél, a cseheknél is sokkal erősebben benne van a köztudatban, hogy ez a kultúra része, a kikapcsolódás egyik formája.

És akkor erre jön még rá a magyarországi gazdasági szabályozás...

K.G.: Abszolút. Egy vicc, hogy az egész régióban nálunk a legmagasabb az áfa, és ugyan a fesztiválokra a 18 százalékos kulcs vonatkozik, néha egyszerűen nem dönthető el, te megfelelsz-e ennek vagy sem. A törvényhely alapján talán ráhúzható a rendezvényedre, hogy fesztivál, hiszen bizonyos együtthatók alapján annak minősül: vélelmezni kell a legalább ezer fős nézőszámot, egyfajta szolgáltatás/jegyár konstrukciót, és így tovább. Viszont nem egyértelmű, miért nem tartozik minden ide, ami szabadtéren van nyáron itt is, ott is, amott is. Ilyenkor az ember kérhet NAV-állásfoglalást, amire vagy jön használható válasz, vagy nem, aztán vagy megjátszod a dolgot, vagy nem...

Mennyiben változott a helyzet, ahogy az évek során további szereplők is becsatlakoztak mellétek ezen a szinten? Gondolom, ezáltal is nehezebb lett...

K.G.: Persze. Valahol egyébként a legtöbben a mi köpönyegünkből bújtak ki, és mára már nagyjából azért letisztultak az irányok, de őszintén szólva sokszor a tökünk tele volt vele, hogy mindenki ugyanazokat az előadókat próbálta megcsinálni, akiket mi is, mondván, azok már bizonyítottak... Kicsit olyan ez, mintha a csajunkat szeretnék el, akkor meg pláne érzékenyen érinti az embert, ha valakinek ez a megélhetése.

Én a fentiektől függetlenül is úgy tapasztalom, hogy mintha idehaza számos újdonság csak nagyon lassan vagy egyáltalán nem ütne be. Ott van például két, korábban általatok Magyarországra hozott csapat, a Volbeat meg az Alter Bridge, akik Nyugat-Európa egyes részein már simán arénákat töltenek meg, de 5-6 ezer embert lazán behoznak bárhol. Nálunk ehhez képest lényegesen kisebb érdeklődést váltottak ki, miközben mondjuk a Sabatont akár évente kétszer is simán vissza lehet hozni sikeresen. Miért?

M.L.: Szerintem a magyar közönség egyszerűen konzervatívabb. Az újdonságok első hullámban sosem jutnak el hozzánk, csak a legnagyobb, elsősorban amerikai produkciók törnek be a magyarországi köztudatba viszonylag gyorsan. Ilyen volt például annak idején a Korn vagy a Limp Bizkit, de hát ezek mögött eleve olyan háttéripar dolgozott, hogy cunamiszerűen működtek, és itt is hype kerekedett körülöttük. A kisebb, klubszintről induló zenekarok, mint például a Volbeat, nem tudták hozni nálunk ezt a nagy szintugrást. Ez talán tényleg erre a konzervatívabb hozzáállásra vezethető vissza.

K.G.: És talán még az is közrejátszott benne, hogy nincs olyan csatorna itthon ezeknek a zenéknek, ami a diehard fanokon túl egy szélesebb réteget is el tudna érni.

M.L.: Valóban volt egy nyolc-tíz éves médiahiány, amikor sehol sem tudtak megjelenni még ezek a játszható zenekarok sem. Hiszen egy Volbeat például tényleg simán elférne a rádióban... Így aztán Bécsben most a Stadthallében játszanak, ami ugye a Papp László Sportaréna megfelelelője, nálunk még pár éve egy kellemes Petőfi Csarnok jött össze rájuk.

Szervezői szempontból nehezíti vagy könnyíti a helyzetet ez az említett konzervativizmus a közönség részéről?

K.G.: Is-is, de általában azért inkább könnyíti, mert ehhez legalább tudsz igazodni. A működő, jól megalapozott, bejáratott előadókat vissza lehet hozni: ilyen nekünk például a Hammerfall vagy a Kamelot. Aztán persze minden évben belefutunk valamibe, hogy na, kicsit próbáljunk ki mást is, és akkorát égünk, mint a ház! (nevet) Erre persze rá lehet vágni, hogy a My Bloody Valentine-t nem nekünk kellett volna elhozni, de hát érted, igazából mindenki leszarja, ki a szervező... Szóval nem igazán hiszek benne, hogy más jobb csatornákat talált volna a rajongókhoz, és többen lettek volna, ugyanis szervezőként ennél jóval uniformizáltabb utakon juttatjuk el a hírt a vásárlókhoz. Vagyis ez nem műfajspecifikus kérdés... Az igény tehát mindenképpen megvan bennünk az újra, de inkább legyintünk, és iszunk egy sört! (nevet)

M.L.: Elengedjük a dolgot...

K.G.: Az előadóval is nehéz megállapodni, mikor nem tudod kétszáz fős oda-vissza pontossággal belőni, milyen nézőszám várható egy bulin, és négyszáz ember ugyanúgy lejöhet rá, mint kétezer. Persze bárki kérdezheti, hogy miért a válság idején próbálkoztunk ezzel vagy azzal, viszont hiába kezdődött a válság 2008-ban, nálunk csak évekkel később csapódtak le a hatásai, mert egy ideig még hajtotta az embereket, hogy a megszokott módon elmennek a koncertekre. Én most azt mondom, hogy ha nincs válság, a pecsás Volbeat lehet, hogy legalább megáll a lábán.

M.L.: Megállt az...

K.G.: Megállt? Nem emlékszem így hirtelen, de mindegy is, mert a nézőszám mindenképpen csalódást jelentett. Ugyanakkor a másik oldalról az is jogos kérdés lehet, hogy miért akkor akartuk újra bevezetni itthon a Queensryche-ot, amikor még csak egy lemezt készítettek az új felállásban. És kábé én is jobb borítót meg sajtófotót készítettem volna nekik az akkoriaknál... Szóval eleve nehéz meghatározni, mit írhatsz a válság számlájára, és mi volt inkább mellélövés. Mindenesetre áthidalhatatlan veszteséget sosem szenvedtünk el: ha valami bukott, azt a másik buli általában pótolta. Ha benne vagy ebben az egészben, és reálisan számolsz, el lehet kerülni a katasztrofális buktákat. De azért hat-hét évente megtörténnek a drámáink: jön egy elmaradás, netán összedől a PeCsa. És amikor a zenekar viszi a pénzt, a közönség pedig visszaköveteli, és amúgy is károk vannak, olyankor nagyon nehéz.

Ezekben az esetekben általában mindenki profi szervezővé avanzsál, és a kommentekben jobbnál jobb ötletek jönnek: ha összedőlt a helyszín, át kellett volna tenni ide vagy oda, ha valamelyik zenekari tag kidőlt, akkor akusztikus koncertet kellett volna adniuk, satöbbi-satöbbi... Tényleg ennyire egyszerű ez?

K.G.: A szerződéseket értelmezve ezek a dolgok általában nem szerepelnek bennük tételesen. Elsődlegesen a szándék a kérdés: megvan-e még a zenekarban az a kicsit underground hozzáállás, miszerint én itt vagyok, a falon túl pedig vár rám a közönségem.

M.L.: Az is kérdés, hogy te mint szervező elfogadod-e például azt, hogy egy teljes koncert helyett kapj egy ülős-akusztikusat. Mert én például lehet, hogy egy ilyen lehetőségre konkrétan nemet mondanék. Ebben az esetben is garantáltan az lesz a vége, ami elmaradás esetén lenne: egy csomóan elégedetlenül követelik vissza a jegyárat. Ha nagyon genyó vagy, persze széttárhatod a karodat: itt voltak, kiálltak, zenéltek! (nevet) Csak érted, az ember szeretne egy hét meg két hónap múlva újabb koncertet szervezni. Szóval bonyolult ez az egész. Egy turnéban lévő zenekar esetében nagyon összetett ügy a lemondás, a kompenzálás, és számtalan együtthatót kell mérlegelni. És eleve marha nehéz bármit is átverni a menedzsmenteken.

K.G.: Én azt mondanám: egy ilyen helyzetben is az a legfontosabb, ami például 2006-ban, a Whitesnake-nél megvolt, most, a Rockmaratonon a Megadethnél pedig egyáltalán nem. Ez pedig a kommunikáció. Az, hogy gyere be, kedves szervező, adott egy helyzet, valahogy oldjuk meg. Nyilvánvaló: ha egy adott helyszín aznap összedől, még így sincs sok játéktered. A Whitesnake is éppen a saját kárát mérte fel, de legalább megvolt bennük a szándék, hogy kitaláljuk, hogyan tovább. Vagyis attól, hogy valaki egy amerikai menedzsmenttel, londoni booking ügynökséggel dolgozó, nagynevű zenekarban játszik, és ott van vele a turnémenedzser meg a kiadó embere, még lehet alapvetően muzsikus. Dolgozhat benne így is a késztetés, hogy azért vagyok itt, mert X év után meg akarom ismét szeretgetni a közönségemet. Magyarán: semmi sem tiltja, hogy valaki jófej legyen, tizenkilencre lapot húzzon, és lépéseket tegyen annak érdekében, hogy nem várt kellemetlenségek ellenére is legyen koncert. Szemben azzal, amikor az illető hátradől, és csak rámutat a szerződés egy adott pontjára... Egyébként most a helyszín variálásáról eszembe jutott, hogy a 2004-es Europe is nagy melléfogásnak bizonyult. Oda akár ezer emberrel is többet vártunk.

M.L.: Igen, ott még nagyon frissen kezdtek el megint együtt zenélni, és nem ágyaztak meg kellően a dolognak.

K.G.: Azért említettem most éppen ezt a bulit, mert eredetileg ugye azt is a PeCsa szabadterén rendeztük volna. Ugyanilyen meleg volt, mint most, de vihart jósoltak, és a vártnál lényegesen kevesebben jöttek el, így aztán bevittük a terembe. Közben pedig odajött hozzám egy csaj, és visszakövetelte a jegy árát, mondván, hogy itt kurva meleg van! (nevet) Kimutattam neki a dohányzórészből: kint zuhog, és ha ott lennénk, amiatt követelnéd vissza a pénzedet, mert szarrá ázol. De nemcsak te, hanem még további ezer ember is... Na, ilyenkor mondom, hogy ha ilyen a diehard fanok fölötti létszám, akkor inkább ne is jöjjenek! (nevet) Arra a koncertre amúgy kaptunk olyan fikát is, hogy biztos a kormány pénzelte, mert pár héttel korábban csatlakoztunk az Európai Unióhoz is...

A beszélgetés második részét itt olvashatod, benne további sztorikkal arról, kikkel volt kiemelten könnyű vagy nehéz együtt dolgozni, de szó esik benne a budapesti koncerthelyszínekről és arról is, vajon miért nem nőtte ki magát Magyarországon is egy olyan méretű metalfesztivál az évek során, mint a Masters Of Rock vagy a Metaldays.