Shock!

Előzetesen nem mertem volna megtippelni, hányan veszik a fáradságot, hogy adjanak még egy sokadik utolsó esélyt is a Queensryche-nak, akik körülrajongott istenekből váltak fokozatosan páriává a rajongók szemében. Az új énekessel, a Geoff Tate helyére állított Todd La Torrével adott első magyarországi koncert nézőszáma alapján egyből látszott: a váltás és a rajongócsalogató old school setlist nem édesgette vissza automatikusan a bandától elpártoltakat. A Club 202 tánctere elég jól megtelt, kicsit még talán többen is jöttek össze, mint három évvel ezelőtt a PeCsában, de nagyságrendi különbségekről így sem számolhatok be: az egykori sztárzenekar egyelőre még mindig csak a gödör aljáról mászik felfelé, az pedig csakis rajtuk múlik, közben visszazuhannak-e oda, ahová évek kitartó munkájával küzdötték le magukat. A koncert fényében igen jó esélyekkel indulnak a küzdelemben, de ehhez hosszabb távon bizony a lemezfronton is masszívabb folytatásra lesz szükség.

Az Ad Astra rokonszenves csapat, a dalaik is tele vannak kreatív, ütős ötletekkel, két dolgon azonban muszáj lenne javítaniuk. Ezek közül az ének a fontosabb, ami lemezen is messze van a száz százalékostól náluk, élőben azonban még inkább kiütköztek a hiányosságok. Pontosan a fejemben van, mit kellene hallanom, és az tetszik is, a gyakorlati megvalósítás azonban nagyon nem klappol: Erdélyi Peti hangadottságai a jelenlegi formában egyszerűen nem alkalmasak arra, hogy maradéktalanul visszaadja általuk az elképzeléseket. Ez bizony így, ebben a formában kevés az okosan megírt, fogós témákkal is bőségesen megpakolt dalokba, a Peter Gabriel-féle Sledgehammer egyébként szintén ötletes feldolgozását pedig szabályszerűen kivégezte az ének. A problémán vagy profi énektanárral, vagy egy képzettebb hang gazdájának bevételével lehet segíteni, de mivel utóbbiból Magyarországon nincs túlkínálat (pláne ezen az agyas, progos vonalon), én inkább az első verziót favorizálnám náluk. A másik kényes pont a még mindig kissé amatőr benyomást keltő színpadi kiállás, ami szintén messze elmarad a tagok hangszeres tudásától. Minden tekintetben szimpatizálok az Ad Astrával, a lemezeiket is érdemes meghallgatni, mert tényleg marha jó dolgokat játszanak, de ez a produkció azért még nincs teljesen készen. Megpróbálhatnám mindezt elkenni, de csak velük szemben lennék inkorrekt.

A Perfect Symmetryt a magyar progresszív metal színtér legfényesebb időszakában, az ezredforduló környékén nagyon sokszor láttam, most azonban már évek óta nem, így kíváncsian vártam őket. A régi-új énekessel, Kovács Attilával kiálló, sok mindent megélt banda tavalyi lemeze, a Tökéletes szándék jól sikerült, így a feltételek is adottak volt a tökéletes hangulathoz, a színpadi jelenlétet azonban náluk is lehetne erősíteni, mert emlékeim szerint régebben azért ennél dinamikusabban, lendületesebben hozták magukat. Nyilván nem várok Death Angelt idéző rohangászást tőlük, ez a finoman meghangszerelt, sok ízes dallammal teli muzsika nem is kívánja meg mindezt, de azért nem is kellene úgy játszani, mint akiket a színpadhoz szegeztek. Egy frontember esetében különösen zavaró az ilyesmi. Zeneileg amúgy nem lehetett belekötni a produkcióba, jól játszottak, a dalaikkal sincs gond, de hát ebben nincs semmi újdonság. A közönség le is vette őket, még ha nem is róluk szólt ez az este.

Őszintén szólva felemás érzések keringenek bennem a Queensryche fellépésével kapcsolatban. Előrebocsátom: egy olyan koncert egyszerűen fizikailag nem lehet rossz, amely a Queen Of The Reich-hal kezdődik, majd a Take Hold Of The Flame-mel ér véget, és a köztes időben a banda három új dalt leszámítva kizárólag a legjobb, 1990-ig tartó korszakából válogat. A korszakalkotó seattle-i heavy metal csapat tábora elképesztően régóta várta, hogy végre élőben hallja ezeket a dalokat, a tavaly forgószél-sebességgel Geoff (egyszer és mindenkorra tisztázzuk: nem dzseoff, dzsioff vagy pláne dzsoff, hanem dzseff) Tate helyére állított Todd La Torre ráadásul tökéletes énekes, erről az oldalról tehát biztosan nem érheti szó a ház elejét. Katarzisom viszont ennek ellenére sem volt, ami akár az én cinikus hülyeségem is lehet – így, egy nappal később egyelőre még nem tudom pontosan eldönteni.

Michael Wiltonék ezúttal semmit sem bíztak a véletlenre: a koncert első hét dala között 1988-ból származott a legújabb szerzemény, egyébként elképesztő old school slágerparádéval nyitottak. Queen Of The Reich, Speak, Walk In The Shadows, The Whisper, En Force (!), Child Of Fire (!!), Warning (!!!) – ezek a dalok a heavy metal történelem csúcsalkotásai közé tartoznak, és mivel Tate szégyenszemre kettő kivételével hosszú-hosszú évek óta nem volt hajlandó elénekelni őket, úgy hiányoztak a híveknek, mint egy falat kenyér. A szemek természetesen végig Toddra szegeződtek, aki tisztában volt vele, mekkora lécet kell átugrania, és ennek megfelelően is teljesített: frontemberként még nem uralja annyira a deszkákat, mint Geoff, de mentes elődjének modorosságától, ripacskodásától, szóval ezen a téren biztosan nem lesz vele gond hosszabb távon, pláne, hogy torkából elképesztő erővel törtek elő a hangok ezekben a komoly akrobatikát megkívánó számokban. Nyilván a szétvisszhangosítással meg a banda által mindig is előszeretettel alkalmazott mankóvokálokkal elég alaposan hozzá is segítették a megfelelő eredményhez, de ezzel a világon semmi baj nincs, és nem is kisebbíti Todd érdemeit, még úgy sem, hogy egy-két apró hamisság azért becsúszott itt-ott. Ember legyen a talpán, aki ezt így, ebben a formában utána csinálja a mai színtérről, tényleg valóságos kincs a srác, remekül választottak vele.

A felszabadultság egyébként a többieken is egyértelműen érződött. Michael Wilton és Eddie Jackson jóval többet mosolygott és akciózott, mint akármelyik alkalommal, amikor eddig láttam őket, de a fiatalosabb fazonú Parker Lundgren is karakteresebben volt jelen a színpadon, mint három évvel ezelőtt a PeCsában. Scott Rockenfield pedig szimplán csak egy zseni, ismét mindenki meggyőződhetett róla, micsoda fineszes, egyéni stílusú dobos még ma is. Viszont nem tagadom, az új lemez sokak által hangoztatott elképesztő nagyszerűsége kapcsán ez a koncert sem győzött meg maradéktalanul. Minden régi 'ryche'n'roller baromira akarja szeretni ezt az új felállást, ez tiszta sor, én is így vagyok ezzel – a Queensryche 1994-ig terjedő életműve páratlan, és hihetetlenül mélyen érintette meg az embereket, akik most vissza szeretnék kapni azt, amit elvettek tőlük. Pontosabban amit az a csúnya, gonosz Geoff Tate elvett tőlük, és persze a szép, jóságos Wiltonéktól is, amennyiben hiszünk a hangszeresek által hangoztatottaknak. Én azonban nem gondolnám, hogy mindez ennyire fekete-fehér lenne, amit már kifejtettem Tate tavalyi szólólemeze kapcsán, és a véleményem azóta sem változott a témában jottányit sem. Persze tény, hogy jó a Todd-dal készített új anyag. Viszont nem annyira jó, hogy szó nélkül túl tudjak lépni miatta a vállalhatatlan előzményeken. Az elmúlt tizenöt év sokat köpködött lemezei – a tényleg szar Dedicated To Chaost leszámítva – pedig nem annyira rosszak, mint azt divat hangoztatni. A két dolog ráadásul több ponton is találkozik, ezért gondolom úgy, hogy sokan erőltetetten, érzelmi okokból bebeszélik maguknak, mekkora visszatérés ez az album. Miközben mondjuk a helyzet korántsem olyan, mint mondjuk az Anthraxnél, akik hasonlóan lehangoló, a csapat teljes hitelességét porig romboló felvezetés után tényleg karrierjük egyik legjobb albumát szállították le a Worship Music képében. Egy olyan mesterművet, ami után egyszerűen nem érdekel, mi történt előtte. Na, hát itt baromira nem ez a helyzet.

A Where Dreams Go To Die kapcsán például élőben is ismét azt kellett kérdeznem magamtól, mint a lemezen: mitől is lett olyan zseniális hirtelen sokak számára ez a dal, amikor sokkal közelebb áll a szanaszét alázott 1997 utáni lemezek stílusához, mint az azelőttiekéhez? És ha valóban annyira jó (mert amúgy persze az), akkor azokkal mi volt a gond? Kisebb mértékben, ám mindez az A World Withoutra is áll, de még a harmadik új nóta, a klipes Fallout is legfeljebb félúton van a régi és az új stílus között, ami élőben még nyilvánvalóbbnak tűnt, mint az albumon. Szóval némi következetlenséget érzékelek sokaknál, én viszont igyekszem konzekvens maradni, és tartom: az utóbbi másfél évtized Queensryche lemezei messze elmaradtak az aranykor produkcióitól, de megvoltak a maguk értékei, és ez a friss anyag sem hozott hozzájuk képest drámai szintemelkedést, hiába igyekeztek Michaelék a stílust érzékelhetően jobban közelíteni a régihez. Abba meg már inkább bele sem megyek, mit feltételez, ha ezek az arcok tizenöt éven át szörnyű kreatív elnyomásban éltek, és tényleg ezek a legjobb szerzemények, amiket ennyi év ínség után le tudtak tenni az asztalra. Csak azt akarom mindezzel mondani, hogy néha vegyük le egy kicsit a szemellenzőt, és ne nyeljük be a sajtónak elcsepegtetett zenészdumákat olyan dolgok kapcsán, amelyeknek soha nem fogunk rálátni a pontos hátterére és mibenlétére. Hadd ne tapsoljak kritikátlanul azoknak, akik tizenöt éven át száz százalékig kiálltak valaki és valami mellett, aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra kitalálták, hogy ők igazából soha nem is értettek egyet mindezzel, az a valaki pedig egy elviselhetetlen seggfej. Akármin is robbantak ki hirtelen tavaly az évekig elfojtott feszültségek, ez a helyzet ugyanolyan védhetetlen, mint Tate köpködése. És ha most 2003-at írnánk 2013 helyett, nem mondanám ezt, mert akkor még valószínűleg időben lett volna a Queensryche a főnixkénti feltámadáshoz, és el is hinném nekik, hogy tényleg kizárólag Geoff erőltetett rájuk valamit ideig-óráig, amit abszolút nem akartak. Most viszont, ennyi év és ennyi album után már nagyon késő van mindehhez, akármit is csinálnak. Népnevelés és okoskodás off.

Ha most a fentiek alapján azt hinnéd, nem élveztem a koncertet, tévedsz, méghozzá nem is kicsit. Wilton és Lundgren tekerős gitárszóló-betétjét ugyan megspóroltam volna, mert még röpke három-négy percben is untam, de ezt leszámítva nem volt üresjárat, az említett új nóták is jól működtek, a régiek pedig elementáris erővel jöttek le a színpadról. The Needle Lies, Prophecy, majd a műsoridő végéhez közeledve minden idők egyik legjobb lemeze, az Operation: Mindcrime drámai csúcspontja a My Empty Roommal és az Eyes Of A Strangerrel – aki ezek után panaszkodik, az hülye, pláne, hogy utána az Empire-rel zárták a rendes programot. Egy pontnál éreztem csak azt, hogy akármennyire is jól játsszák, nem kellene erőltetni, mégpedig a Jet City Womannél, ez a dal ugyanis olyannyira erősen kötődik személyesen Tate-hez, hogy senki más szájából nem lehet igazán autentikus. Ugyanazt éreztem közben, mint amikor februárban Myles Kennedy nyomta a Sweet Child O' Mine sorait, csak ő legalább nem tekert a fejére kendőt, és nem pörgött a saját tengelye körül a mikrofonállvánnyal. Todd ezzel szemben a napszemüveg mellett pont itt fogta össze még a haját is, és így kissé gázos lett az összkép – ennél már tényleg csak akkor lehetett volna Tate-ebb, ha mondjuk közben leköpdösi Rockenfieldet, és összezúzza pár néző telefonját az első sorokból. Tudom, ez nem fix műsorelem, hanem szimpla véletlen (még szerencse, az lenne csak igazán vállalhatatlan...), a YouTube-on csekkolható is, hogy máshol kibontott hajjal, napszemüveg nélkül nyomta ezt a számot is, de az ilyesmikre akkor is figyelni kellene, mert kínos volt, és felesleges támadási felületet biztosít, ha valaki az előző másfél óra ismerete nélkül belebotlik a neten egy hasonló felvételbe. Főleg, hogy La Torre így, koncerten egyébként messze nem tűnt akkora Geoff-klónnak, mint lemezen, még a maximális hűség mellett is vitt egyéni színeket a dalokba. A bulit amúgy a Silent Lucidity még mindig gyönyörű, a lemezverzióhoz méltó módon életre keltett lírája, majd egy ősrégi csoda, a káprázatos Take Hold Of The Flame zárta. Utóbbival sikerült még a végére is egy abszolút csúcspontot kerekíteniük – remélem, a következő turnén további korai gyöngyszemeket is leporolnak majd a Roads To Madnesstől az I Dream In Infrareden át a Londonig. Akármennyire is szándékoltan nosztalgikus a program, ezek a régi dalok mai fejjel is lehengerlően zseniálisak, és épp itt volt az ideje végre illő tisztelettel megadni nekik, ami járt, ha már Tate erre nem volt hajlandó...

A közönség végig meghálálta az olyannyira rég hiányolt számokat, és meleg fogadtatásban részesítette az ötöst az első perctől az utolsóig: elégedetlenül aligha távozott bárki is, az alapozás tehát kétségtelenül megtörtént, így most szépen meg lehet kezdeni újjáépíteni mindazt, amit olyannyira ocsmányul leromboltak. Mivel azonban az új album még nem kiütéses győzelem, érzésem szerint csak hosszabb távon, a következő nekifutásnál derül majd ki, mennyi patron rejlik mindehhez a csapatban. Tate-hez képest nyilván komoly fórral indulnak, de hát a Frequency Unknown céltalan zagyvaságával szemben azért nem volt nehéz alternatívát mutatni, szóval ez biztosan nem mérce (mielőtt a torkomnak ugranál: nyilván nem várok új Mindcrime-ot vagy Empire-t sem). Aztán persze az is lehet, hogy túlagyalom a dolgokat, hiszen iszonyatosan jól játszottak ezen az estén, aki mást állít, az hazudik, és bizonyára nekem is kizárólag ezzel kellene foglalkoznom. Erre azonban éppen azért vagyok képtelen, mert életem egyik legfontosabb csapatáról van szó, és egyszerűen túl sokat jelentenek nekem ahhoz, hogy egyetlen vállrándítással túllépjek az előzményeken.

Szóval maradjunk annyiban, hogy a Queensryche él (és a kettő közül ez a formáció az igazi, remélhetőleg a januári bírói döntés után jogilag is), Todd La Torre fantasztikus, láthatóan jól is érzik magukat ebben a leosztásban, ez a koncert pedig önmagában nézve nagyszerű volt. Ez már önmagában sem kevés, azonban mindaz, ami túlmutat rajta, továbbra is nyitott kérdés.

További fotók:
Perfect Symmetry
Queensryche