Shock!

Úgy gondolom, a Queensryche utolsó néhány hónapja végtelenül lehangoló volt mindenki számára, aki csak valaha is hallgatta őket. Az egykoron a gondolkodó emberek metal zenekaraként emlegetett csapat a régi szép időkben olyan überelhetetlen etalonokkal írta be magát örök időkre a műfaj történelemkönyvébe, mint a Rage For Order, az Operation: Mindcrime vagy az Empire, mára pedig sikerült magukat odáig leküzdeniük, hogy mindenkinek egy végtelenül primitív dél-amerikai köpködős akció, illetve az utóbbi években az amerikai rockszíntér legszánalmasabb divatjává vált megkettőződősdi jusson róluk először eszébe. Ez még annak fényében is bravúros teljesítmény, hogy a banda utolsó tizenöt éve amúgy is végletesen megosztotta a tábort...

A még megmaradt hívek nagy részével ellentétben nem kívánom az egész balhét a bandából eltávolított Geoff Tate nyakába varrni. A vitában valóban rá osztották az összeférhetetlen diktátor szerepét, aki emellett még vállalhatatlan tahóként is viselkedett, de túl sok mindent a hangszeres szekciónak sincs kitennie az ablakba: ha valóban ennyire utálnivaló, szemét, szar arc Tate, akkor miért is mentek utána tizenöt éven át egyetlen szó nélkül, mint valami agyatlan birkanyáj? Ja, mert ez kényelmesebbnek és jövedelmezőbbnek tűnt? Így már világos... Utólag tényleg mindig baromi könnyű másra mutogatni. És ezt még az is csak módjával szépíti, hogy az első részletek alapján a Todd La Torre-féle következő Queensryche album pusztán zeneileg valószínűleg tényleg nagyon jó lesz. A hitelességnek sajnos azon az oldalon is örökre lőttek.

Tate jelen szólóalbuma akkor is megjelent volna, ha menet közben nem rúgják ki a Queensryche-ból, így nem igazán tudom megítélni, mennyit formáltak a Kings & Thieves zenei anyagán a történtek. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ha Geoff még mindig a csapat tagja lenne (mármint a kettő közül a Michael Wiltonékat tömörítő csapaté...), meglehetősen nehezen tudnám értelmezni a kiadványt, mivel nyílegyenesen követi azt a csapásirányt, amit a modernkori Queensryche albumok kijelöltek. Vagyis itt – az előzetes ígéreteknek megfelelően – nem az énekes első, 2002-es szólólemezének stílusa dominál. Míg az az anyag egyfajta laza, többnyire riffmentes éjszakai hangulatzene volt, addig a Kings And Thieves azt hivatott megmutatni, hogyan képzeli a hard rock zenét 2012-ben a műfaj aranykorának egyik leghatalmasabb énekesegyénisége.

Megpróbálhatnék elvonatkoztatni az előzményektől, de ennek nem lenne túl sok értelme. Egyrészt Tate-ről most éppen mindenkinek a botrányos szakítás jut eszébe, vagyis senki sem fogja objektíven, csakis a zenére koncentrálva szemlélni az albumot, másrészt a legutóbbi Dedicated To Chaos lemezzel már nálam is csordultig telt a pohár. Előzőleg tényleg a végsőkig kitartottam a Queensryche mellett, de a tavalyi album már nekem is sok volt, és megcsömörlöttem az énekes által erőltetett megoldásoktól. Azért merem ezt így leírni, mert a Kings & Thieves hallatán egyértelmű: a többiek nem hazudnak, amikor Tate nyakába akarják varrni a teljes elmúlt másfél évtized rengeteget kritizált lemezeit. Ez a tizenegy dal fényesen igazolja, hogy a jellegzetes úszós-utaztatós tempókkal, javarészt melankolikus dallamokkal és poszt-grunge-os hangulatokkal, szétkent vokálokkal operáló, szemlélődős stílus tényleg Geoff sajátja. A dalokat éppen emiatt szintén nem akarnám részletesen kielemezni. Legyen elég annyi, hogy ha nem bírod a késői Queensryche produkciókat, nem is érdemes próbálkoznod ezzel az albummal, mert stílusát tekintve abszolút olyasmi, mint azok, a színvonala pedig ezen belül sajnos leginkább a Dedicated To Chaoséhoz áll közel. Vagyis egyáltalán nem meggyőző.

Mint mondtam, nem akarok felülni a Tate-re irányuló rajongói gyűlölethullámok hátára: a mai napig tartom, hogy a Queensryche az utolsó lemezt leszámítva minden egyes albumán képes volt egyfajta minőséget szállítani, még akkor is, ha nyilvánvalóan egyik modernkori lemezük sem mérhető az aranykor mesterműveihez. A Kings & Thieves viszont ezt tekintetbe véve is a léc alatt marad, és – itt jön be a képbe a gyarló emberi tényező... – a történtek fényében nincs is különösebb kedvem unos-untalan magamra erőltetni, jóra hallgatni. Akadnak az albumon tetszetős ötletek a Take A Bullet faék egyszerűségű, de mégis működőképes alaptémáitól kezdve az In The Dirt többkörös gitárszólóján át a Tomorrow füstös bluesáig, a hangszerelés finom és igényes, és nyilván Geoff sem az X-Faktor aktuális szériájába kívánkozó színvonalon énekel. De összességében megnézném azt a kitartó 'ryche'n'rollert, aki innentől fogva napi rendszerességgel hallgatja majd az egzaltált énekes friss dalait...