Shock!

A sors szomorú iróniája, hogy ennek a finoman szólva lehangoló lemeznek az ismertetője egyszerre jelenik meg minden idők egyik legmeghatározóbb metal alapművének huszonöt éves jubileumi visszaemlékezésével. A kontraszt akkora, és egyben annyira nyomasztó, hogy a hozzám hasonló, az elmúlt évtized vargabetűin megedződött egykori Queensryche fanatikusok szíve garantáltan összeszorul.

Egyfelől érthető, sőt örvendetes, hogy a szakítás szánalmas szappanoperája után mindkét fél a lehető leghamarabb szeretné kihozni új lemezét, hogy zenével bizonyíthasson a kétségbe esett rajongóknak. A dolog másik oldala viszont az, hogy az ilyen rohammunka csak a legritkább esetben szokott valóban magas minőséggel párosulni, és leginkább az olyan hobbiprojektekhez illik, mint mondjuk a Flying Colors. A Tate-féle Queensryche-projekt (a világon nincs annyi idézőjel, amennyi elég lenne ahhoz, hogy a „zenekar" szót ezzel a produktummal kapcsolatban leírjam) totálisan irreális célokat tűzött ki maga elé, legalábbis ami a formáció debütáló lemezének elkészítését illeti: a lekötött turnék miatt mindössze két hónap alatt akarták tokkal-vonóval megírni, felvenni, megkeverni, masterelni és kihozni a lemezt, ami még egy csúcsformában lévő, összeszokott jazz zenekar számára is túlzás volna, nemhogy egy ilyen koncepciótlan, változó és teljesen esetleges zenésztársakkal körülvett, egzaltált és – sajnos azt kell mondjam – az elmebaj egyértelmű jeleit mutató énekes esetében.

A jelenleg még jogi értelemben is két Queensryche, valamint a Frequency Unknown körüli, finoman szólva ellentmondásos körülményeket hűen illusztrálja, hogy a neten már a lemez megjelenése előtt szokatlanul hosszú és alapos összefoglaló volt olvasható az album történetéről, elkészítéséről és fogadtatásáról. Itt most nem mennék bele a részletekbe, mindenkinek, akit csak egy kicsit is érdekel ez a szomorú történet, ajánlom, hogy olvassa el akár a wikipédiás szócikket is, mert rendkívül tanulságos. Ennek alapján még azok számára is egyértelművé válik, hogy Tate nem teljesen százas, akinek eddig kétségei lettek volna a dolgoit illetően... Leginkább Axl Rose gyakran pojácaságba hajló önfejűsége jutott eszembe, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a Guns N' Roses frontembere a kínosan hosszúra nyújtott alkotási folyamat (értsd: pöcsölés) eredményeként legalább egy végletekig kidolgozott és igényes anyaggal rukkolt elő pár éve (ami ettől még persze nem kell, hogy mindenkinek tetsszen...), míg Tate produktumára a koncepciótlanság és az összecsapottság jellemző.

Nagyon nem csíptem az énekes szólólemezeit és a legutóbbi Queensryche albumot, a Dedicated To Chaost sem, de azok bizonyos szempontból legalább őszintébb – és nem utolsósorban jóval kiérleltebb – anyagok voltak a Frequency Unknownhoz képest. Az új lemez – különösen Tate-nek az utóbbi években a rock halálára tett megjegyzéseinek fényében – nem túl hiteles, és kevés kivételtől eltekintve egymásra dobált, koncepciótlan riffek gyűjteményének tűnik, a csapat nevéhez abszolút méltatlan, objektíven nézve is csapnivaló hangzással. (A dalonként más-más által újrakevert verziót nem volt szerencsém hallani, de hogy a történet fényében nem is fogom magam törni, hogy valaha is beszerezzem. A lemez visszahívásával és újrakeverésével kapcsolatos mizéria még a Manowar tavalyi hasonló bravúrját is alulmúlja, és hűen tükrözi a szánalmas vergődés minden abszurditását.)

Nem mondom, akadnak hallgatható, sőt egész jó momentumok is a lemezen, de kiemelkedő szerzemény egy sincs itt. Önmagában nem volna rossz például az utóbbi Queensryche albumokhoz képest igencsak keménykötésűre vett nyitódal, a némi Promised Land hangulatot tartalmazó Fallen, vagy az In The Hands Of God sem, de a borzasztó fapados hangzás ezeket is totálisan maga alá temeti. A Slave keménykedő – de nem különösebben fantáziadús – témája például ebben a köntösben körülbelül annyira tökös, mint amikor a középiskolai kimittudon poénból összeálló tizenhat éves rockerek három hét gitártanulás után elnyomják az Enter Sandmant. Nagyjából ugyanez igaz a Dare-re is: ez az erőltetett, görcsös keménykedés az ötlettelen témázgatással és a „szókimondónak" beharangozott, odamondogatós szövegeivel mindenképpen az egyik mélypont (legalábbis amíg el nem érünk a gyalázatos feldolgozásokig, de erről majd később). Mire a harmadik Give It To You „How do you like me so far..." borzalmasan hamis és meghökkentően amatőr módon visszhangosított soraihoz ér a szerencsétlen hallgató, már önkéntelenül is csak arra tud gondolni, hogy sajna, Geoff, baromira nem... Csak egy leheletnyivel jobb a Running Backwards, aminek legalább a refrénje besorolható a nem rossz kategóriába, ahogy a Life Without You régi lemezeket idéző témái is, bár utóbbiban Geoff hozza a legrosszabb formáját, és – különösönen a refrénben – fülsértően hamisan énekel.

Hiába a neves vendégzenészek egész sora a lemez második felében játszó Paul Bostaphtól a két szólót is elkövető Ty Taboron keresztül K.K. Downingig, valószínűleg a rohammunkának és a totális koncepciótlanságnak köszönhetően midegyik messze az elvárt szint alatt teljesít, és egy szemernyit sem emelkedik ki a végtelenül középszerű produkció mocsarából. A Y&T énekes/gitáros Dave Meniketti szólója a Fallen végén például kifejezetten feledhető, ahogy Chris Polandé is a drámainak szánt, de inkább csak unalmas zárónótában, a Weight Of The Worldben. Ty Tabor második szólója is abszolút észrevehetetlen a lemez feltehetőleg nagy slágerének szánt, de igencsak átlagos – és sajnos ismét igen gyenge énekteljesítményt felvonultató – Everythingben. Bostaph játéka pedig ugyanúgy fényévekre van a tőle elvárt szinttől, mint a többieké is. Csak egy dolgot tudok elképzelni, mi vihette rá ezeket az amúgy nagyszerű zenészeket, hogy ehhez a förmedvényhez adják a nevüket... Eleve röhejes és megmagyarázhatatlan, hogy ha valóban létezik egy stabilnak szánt „zenekari", de legalábbis turnéfelállás, akkor mi értelme minden nótában más-más zenészek játékára hagyatkozni, valamint Craig Lociceróval feljátszatni a gitáralapokat, miközben a Forbidden főnöke sem a zenekarban, sem az egyébként szintén folyton változó összeállítású turnécsapatban nem tag. De ezen még simán túl is lépnék, ha bármelyik egyéni teljesítmény szemernyit is javítana az összképen. A helyzet azonban sajnos nagyon nem ez.

És akkor a feldolgozások. Akik kitalálták és megvalósították, valamint a végeredményt hallva jóváhagyták, hogy a négy klasszikus 'ryche nóta (I Don't Believe In Love, Empire, Jet City Woman, Silent Lucidity) ebben a formában bármilyen hivatalos anyagon megjelenjen, furkósbotot érdemelnek, halmazati büntetésként pedig mindennemű zenei tevékenységtől való örökös eltiltást. Már eleve az ötlet is borzalmas, hiszen bevallottan csak és kizárólag a magasabb gázsi érdekében vették fel újra az Operation: Mindcrime és az Empire lemezek talán négy legnagyobb slágerét. De amellett, hogy baromira felesleges, a minden részletében Martín Irigoyen által feljátszott végeredmény olyan szinten szentségteleníti meg az eredeti zseniális szerzeményeket, hogy az kimeríti a botrány fogalmát. Ha jól értem, a cél az volt, hogy az új verziók a lehető legközelebb álljanak az ismertekhez (eleve nagyszerű koncepció!), de nem kell ahhoz vájtfülűnek lenni, hogy mindenki számára hallható legyen: a sound több kategóriával rosszabb és erőtlenebb, mint a huszonöt, illetve huszonhárom évvel ezelőtti eredeti verziók. Ez pedig még akkor is művészet, ha tudjuk, hogy különösen az Empire már jelentős anyagi ráfordítással és az akkori csúcstechnika felhasználásával készült. (A dobok alapján sok hallgatás után sem tudom eldönteni, hogy valóban Martín játszik-e ezekben – ebben az esetben rettenetesen unalmasan és fantáziátlanul -, vagy egy átlagosnál is ötlettelenebbül programozott dobgépet hallgatok.) Ami még ennél is nagyobb baj, hogy Tate minden túlzás nélkül annyira fülsértően hamisan énekel (különösen az Empire refrénjében és a Silent Lucidityben, de a többiben is), mintha matt részegen, dülöngélve gajdolna valami ótvar kocsma pultjánál hajnali háromkor. Ezt még azzal is sikerül súlyosbítani, hogy a balladában – amihez az énekesnek mellesleg nincs is köze dalszerzőként, így eleve elég gáz húzás a szerepeltetése – Tate családi kórusa, Emily és Miranda háttérvokálozik, ami már az American Soldier patetikus Home Again dalában is hajmeresztő ötletnek bizonyult. Komolyan mondom, ön- és közveszélyes hangulatba kerültem, miközben hallgattam, de legalább garantáltan soha életemben nem követem el újra ezt a végzetes hibát.

Igyekeztem az előzményeket figyelmen kívül hagyni, és objektíven hozzáállni ehhez a lemezhez, de baromi nehéz, mert maga Tate az, aki minden megnyilvánulásával emlékeztet ezekre (lásd a borítót, illetve a szánalmas nyilatkozatokat). Ha csak a lemez új dalait nézem, azok összességében (talán) megérnének egy halovány hetest (főleg, ha normálisan szólnának), viszont a körítéssel és különösen a borzalmas feldolgozásokkal annyira kiverték nálam a biztosítékot, hogy nincs kedvem jóindulatúnak lenni. Így a pontszám ezt az elkeseredésemet is tükrözi. Erre a lemezre ugyanis nem lett volna szabad még utalás szintjén sem rátenni az egykor fényesen csillogó Queensryche nevet és logót (pláne nem ebben a primitív, mocskolódó összefüggésben: komolyan, mintha oviban lennénk...), ugyanis sem a zene minősége nem méltó a névhez és az ahhoz kötődő felbecsülhetetlen értékű zenei örökséghez, sem pedig az album elkészültének nincs köze semmiféle normális zenekari működéshez.

Csak bízni tudok benne – és az előjelek azért szerencsére ebbe az irányba mutatnak –, hogy a leköpködött egykori zenésztársak ennél klasszisokkal jobb és kidolgozottabb anyaggal rukkolnak majd elő néhány héten belül, azon pedig őszintén csodálkoznék, ha életemben még sokszor végighallgatnám a Frequency Unknownt. Viszont most iziben végigpörgetem párszor az Operation: Mindcrime-ot, hogy helyreálljon a lelki békém.