Shock!

Végtelenül szomorú és kiábrándító alapozás után végül ez a lemez is megérkezett. A történtek mélyelemzésébe nem megyek bele, mi is megírtunk mindent, ami fontosnak tűnt, és már azt is tudjuk, hogy Geoff Tate és saját Queensryche-ja mélyen a léc alatt maradt a Frequency Unknown lemezzel. A kérdés innentől fogva csak annyi, miként teljesít a régi frontember nélkül Michael Wilton, Eddie Jackson, Scott Rockenfield és két később érkezett társuk, Parker Lundgren, illetve a legkényesebb helyzetben lévő Todd La Torre. Mivel a méltatlan felvezetés után a Queensryche-nak is elemi érdeke, hogy a nevük hallatán ne harsány gúnykacajra fakadjon a világ, hanem megint a zene jusson eszébe az embereknek, én sem fejtem ki itt megint a tagok szerepét illetően, amit Tate szólóalbuma kapcsán már megtettem tavaly ősszel. Próbáljuk meg tényleg a dolgot őt magát nézni...

Egyvalamit jóelőre szögezzünk le: ha a Queensryche La Torre tényleg nyálcsorgató, ezerpontos retro-setlistjeiből indulsz ki, és azt várod, hogy a banda az albumon újrateremti az 1984-es, 1986-os, 1988-as hangzásvilágot, óhatatlanul csalódni fogsz. Bizonyos szempontból tényleg Queensryche-ízűbb ez az album, mint szinte bármi, amit az utolsó közmegegyezéses klasszikus, az 1994-es Promised Land óta ezen a néven hallhattunk, Wiltonék azonban nem intettek teljesen búcsút az utóbbi bő másfél évtized hangzás- és érzésvilágának sem. Ha sarkítani akarnám a helyzetet, úgy is fogalmazhatnék, hogy az album nem a régi Queensryche-ot támasztja fel, hanem inkább megpróbál egyfajta egyensúlyt teremteni a klasszikus éra és a banda vitatottabb, késői zenei világa között. Ez egyfelől rokonszenves, és hiba lenne tagadni, hogy a végeredmény e törekvések miatt valamennyire tényleg hallgattatja magát, de a siker azért nem teljes – nem véletlenül emlegettem az előbb próbálkozást. Mielőtt még azzal vádolnál, hogy segget csinálok a számból, hiszen korábban mindig védelmembe vettem az 1997 utáni korszakot, leszögezem: nem azért mondom ezt, mert nem olyan az új lemez, mint az EP vagy a Rage For Order, ugyanis nem is vártam tőlük ezt. Sőt, gáznak is találnám, ha ennyi év után most hirtelen visszatalálnának a huszonöt-harminc évvel ezelőtti önmagukhoz, és örülök neki, hogy nem a könnyebb út felé indultak el.

Ami a legkényesebb pontot illeti, Todd La Torre valóban A-kategóriás torok, hangja a legmagasabb regiszterekben is kristálytisztán, egyszersmind roppant erőteljesen szárnyal. Tényleg pont olyan, mint Geoff fiatalabb kiadása, sőt, a köztük lévő minimum tíz, de inkább tizenöt évnyi korkülönbség miatt megkockáztatom, hogy Tate-ebb a mai Tate-nél (aki a Frequency Unknown egyes dalaiban ráadásul elég csúnyán maga alatt is teljesít). Ez az erősség azonban egyszersmind furcsa érzetet is kölcsönöz a lemeznek, Todd ugyanis semmit, ismétlem, SEMMIT nem mutat meg a saját egyéniségéből a dalokban, hanem megelégedett azzal, hogy egy az egyben levegye elődje stílusát. Ez az egyik oldalról persze érthető, én sem azt várnám, hogy valami radikálisan mást mutasson, hiszen a keretek adottak. De azért Tim Owens sem volt egy az egyben Rob Halford, és azt is furcsának találnám, ha Tony Iommi és Geezer Butler kihozna egy lemezt Heaven & Hell néven, Nils Patrik Johanssonnal a mikrofonnál... Márpedig itt valóban minden Tate-re hajaz a dallamvilágtól a hangsúlyokon át egészen a vokálokig, sőt, a Don't Look Backben még a jellegzetes szövegelős sorokról is simán elhinném, hogy Geoff-et hallom, ha nem tudnám, amit tudok. Úgy pedig hosszabb távon elég nehéz lesz kilépni valaki árnyékából, hogy közben szinte kizárólag az ő eszköztárából merítünk... Vagyis a következő lemezen mindenképpen várnék valami mást is Toddtól, aki egyébként ezt leszámítva tényleg zseniálisan énekel, és a koncertfelvételek alapján élőben is kincset ér.

Zeneileg nem adja meg magát egyből az album, de három-négy alapos hallgatás után szép lassan elkezdenek a helyükre kerülni a részletek. Érdekesen indítanak a rövid X2 intróból kibontakozó Where Dreams Go To Die-jal, ez a darab ugyanis sokkal kevésbé nyíltan retrós, mint azt a többség várná. A gitártémákban, a vokálokban és a hangulatban ugyan ott figyelnek a régi védjegyek, de a légies verzékben az 1997 utáni lemezek ízei is benne vannak. Eleinte egyáltalán nem tetszett, idővel hozzászoktam, de tartom, hogy nyitószámként abszolút nem szerencsés választás. A másodikként érkező, fenyegetően építkező Spore minden szempontból sokkal ütősebb mogorva riffelésével és gyorsan a fülbe ülő refrénjével. Itt sem a '80-as évek Queensryche-ját halljuk, de ebben a témában megvalósul a korábban említett egyensúly a különböző korszakok között, és ugyanez jellemzi a védjegyszerűen síró gitárokkal, remek énekdallamokkal telepakolt In This Lightot, illetve az elsőként megismert, kórusban erős Redemptiont is. Tetszik a sok szempontból a leginkább old school témának tekinthető harapós, ritmuscentrikus Vindication és a komoran építkező, Pamela Moore-ral (azaz Sister Maryvel) megerősített drámai A World Without is, amit leginkább talán fél-líraiként jellemezhetnék – a dallamok mindenesetre itt is beköltöznek az agyba, akárcsak a záró, szintén lassú Open Roadban. A már említett Don't Look Back és a szintén korábbról ismert Fallout inkább csak kellemesen megbúvik a többi darab között klasszikusan metalos riffelésével. Összességében elég rövid az album, nem egészen 36 perces, ami önmagában nem baj, viszont határozottan ott motoszkál bennem egy olyan érzés, mintha hiányozna még róla valami, ami igazán kerekké teszi - egy igazán kiugró himnusz vagy egy epikusabb nóta egyaránt megtenné. De lehet, hogy ezt már csak belemagyarázom...

Mint az a fentiekből is látszik, a dalok nagyrészt meggyőzőek, még ha az ember nem is hajítja tőlük messzire az agyát, és Todd klónsága is inkább csak enyhén perverz, mintsem baj. A megszólalás azonban nem ér fel a zenei anyaghoz. Sajnos hiába rángatták vissza James „Jimbo" Bartont, aki különböző minőségben az Operation: Mindcrime / Empire / Promised Land hármason is dolgozott, a megszólalás határozottan demós, fapados, ezen a téren egyértelműen rokon Tate lemezének szintén igen béna, hálószobai megszólalásával. A legnagyobb problémát Scott Rockenfield természetellenesen kopogó-puffogó-susogó dobjai jelentik, amelyek sokszor olyan hatást keltenek, mintha a többi hangszer mellett szólnának, nem pedig együtt velük. (Az időnkénti furcsa mechanikusságot inkább nem bolygatom, pláne, hogy ha valaki, hát Scott élőben is biztosan tökéletesen eljátszik majd mindent, és úgyis mindenki ott trükközik, ahol csak tud.) A bő kézzel mért gitárszólókért viszont mindenképp elismerés jár, ezen a téren olyan rég tették oda magukat ennyire utoljára, hogy szinte nem is emlékszem rá.

A pontszámmal kicsit tanácstalan vagyok, mivel gyakorlatilag minden Queensryche lemezt túlértékeltem az utóbbi években: az Operation: Mindcrime második részére és az American Soldierre legalább egy-másfél ponttal többet adtam, mint amit megérdemelt volna, de így, két év távlatából a Dedicated To Chaosra bekanyarított hatos is nyugodtan lehetett volna eggyel kevesebb. Ebbe a hibába most biztosan nem szeretnék beleesni, még úgy sem, hogy a Soldiernél és a Chaosnál, illetve a Tate-féle forgóajtós sárgaházban fogant Frequency Unkownnál egyértelműen jobban tetszik ez az anyag. Mint ebből is leszűrheted, még csak azt sem mondanám, amit amúgy több helyen is olvastam, hogy 1994 óta nem született ilyen erős Queensryche lemez, mert a végstádiumot leszámítva a késői korszaknak is megvoltak a maga értékei. Maradjunk annyiban, hogy régi nagy Queensryche fanatikusként egyelőre nem érzek eufóriát az anyag hallatán, de összességében biztató kezdetnek tűnik egy új út elején. Ráadásul ahhoz sem férhet kétség, hogy a két azonos nevű zenekar közül ez az igazi, nem pedig a Tate-féle (Simon Wrighttal, muhaha, ennél ízléstelenebb viccet elképzelni sem tudok). Így némi jóindulattal megszavazok nekik egy nem túl acélos, de azért biztos lábakon álló nyolcast. Az előzmények és a hangzás hiányosságainak fényében szerintem ez a maximum, ami emberileg telhet tőlem, a többit meg majd úgyis eldönti az idő. Az októberi koncert viszont mindentől függetlenül kötelező, mert ilyen énekessel és ilyen programmal egyszerűen nem fognak tudni hibázni.